Végítélet

6. Fejezet: Álcázott szó

Jacelyn

,,Minden rejtélyre akad egy megoldás, még ha a megoldás nem is tetszik.''

(Sherlock és Watson c. filim)

A feszült lány utolsó mondata pár hosszú másodperc erejéig csengett Jacelyn fülében. Megpróbálta felmérni a fölöttébb zavaros helyzetet, ahogy a kirakós szerteszét heverő darabkáinak összerakásával is megbirkózott, egy értelmes összkép reményében. Ujjai még mindig a kanapé puha felületét szántották, és a hirtelen beálló csendben azokat a lehetséges variációkat mérlegelte, amelyek megmagyarázhatnák Rowan furcsa viselkedését.

Amióta az egyesülethez került, csak a baj volt vele. Először gyors mentőexpedíciót kellett szerveznie a megmentésére, mivel fölöttébb szerencsétlen módon már az első napon sikerült kiszúrnia egy gyilkolásra kész Bérlőt. E elhamarkodott tett után végre az egyesülethez került, ám itt sem mentek gördülékenyen a dolgok, mivel a lánynak nem volt szálláshelye, így az épületben kellett töltenie az éjszakát. A bonyodalmak viszonylagos elcsitulása után Jace megpróbálta felmérni az újonc erejét, ám mint kiderült, azok sem bizonyultak túl fényesnek. Ugyan megvoltak benne a kellő reflexek, illetve alapmozdulatok, de a főparancsnokhoz viszonyítva (aki egyetemes évei óta rendszeresen gyakorolt önvédelmet), még mindig csak haladóként bizonyított. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy a próbaidős nyomozó előbb-utóbb bele fog rázódni a menetrendbe, mégha eleinte kissé visszahúzódó személyiséggel is fordult a többiek felé.

Mostani zűrzavaros fennállásukban viszont nem tudott mit kezdeni Rowannel. Volt valami titokzatos a lányban, ami felkeltette Jace figyelmét. Amikor először meglátta a fényképét, egy átlagos, mégis csinos exgimnazistaként ragadt meg a Rowan Moreno név az emlékezetében. Egyéb információk akkor még nem érdekelték különösebben, de ahogy közeledett az első találkozás pillanata, egyre jobban foglalkoztatta az illető személye. Annak az ismeretlen lánynak a jelleme, akiről ezidáig csak jót hallott Bram részéről. És mindeközben annak a régi barátnak az egyénisége, akiről Jacelyn még álmában sem feltételezte volna, hogy a híres Arthur Grifith csemetéje.

Bár a nyomozó nem nézett túl sok tévét, azzal még ő is tisztában volt, hogy a cégvezető nem csak a hírnévben, hanem a pénzben is jelentősen dúskál. Minden utcasarkon ott virított a neve, minden második táblán ott volt az a mosolygós, álszent arc, amely vásárlók ezreit próbálta meggyőzni termékei minőségéről. Jacelyn pillanatok alatt maga elé tudta képzelni a férfi arcát, melyhez a médiában történő iménti szereplése is jelentősen hozzájárult. Szinte maga előtt látta, ahogy az apa nyájasan mosolyog a nézők ezreihez, igencsak kimagasló növését és bamba arcképét játékos humorral rejtve el. Mindezek mellett a főparancsnok a férfi lányáról is élénk képet tudott volna alkotni: egy puccos, drága ruhákba öltözött apuci szeme fénye, aki elkényeztetett fruskaként vigyorog a kamerába. Röviden összefoglalva a szöges ellentéte volt egy olyan lánynak, mint Rowan, aki egyszerű, hétköznapi ruhákban járt, örömét lelte a nyomozásban, illetve a kalandok keresésében. Jacelyn még magának sem merte bevallani, de némi szimpátiát keltett benne az újonc effajta különcsége.

A kiismerhetetlen változások ellenében Jace mégsem tudta utálni az exgimnazistát. Legalábbis nem teljes szívéből. Egyrészt Meredith hiányát juttatta eszébe, de volt benne valami, ami még jobban szúrta a szemét Rowannel kapcsolatban: valahányszor ránézett a lányra, magát Mereditht fedezte fel a jövevény minden egyes vonásában. A harci mozgásában, ahogy görcsösen figyelte ellenfele állását, a tetteiben, ahogy bátorsággal szállt szembe a Bérlővel, és nem utolsó sorban az arcán, ahogy kedves mosollyal fogadta a szervezet új tagjait. Még abban a pillanatban is, ahogy Rowan a kanapén ült, gondterhelten a televízió sötét képernyőjére szegezve tekintetét, elveszett munkatársa emléke derengett fel előtte. Az illető karba tett kezekkel, egyenes háttartással társuló ülése Jacelyn utolsó találkozását idézte fel Meredith-szel.