Végítélet

1. Fejezet: Sötét naplemente

Rowan

Az idő egyre jobban lelassult az utcán sétáló Rowan körül. Az utak, a sikátorok, de még a házak falai is ellenségesnek és feketének tűntek. A lány barna haja a szemébe lógott, és hátizsákja, amelybe minden felesleges dolgot bepakolt, kezdte húzni a vállát. Az egyetlen normális cucc, ami a táskában lapult, az a néhány darab ruha volt, amit összekapkodott.

Amikor elhagyta apja luxusvilláját, nem gondolta át teljesen a dolgokat. Például, hogy hol fog ezután lakni, vagy honnan szerez pénzt egyáltalán. Most, ahogy tizenkilenc évesen, egyedül lépkedett a sötét úton, nem is tűnt olyan jó ötletnek elszöknie otthonról.

Rowan az égre tekintett. Ugyanolyan szürke és sivár volt, mint Brooklyn a mai napon. Maga is meglepődött, amikor feje felett egy csapat holló húzott el károgva. A lány nagyot sóhajtott, majd szemét ismét a földre szegezte. Vékony kabátjának kapucniját fejére húzta, majd folytatta az utat.

××××

A belvárosba érve Rowanben több kérdés is megfogalmazódott. Például, hogy mit fog szólni a dúsgazdag apja, amikor megtudja, hogy a lánya összepakolt, és elhúzta a csíkot otthonról. Valószínűleg nem nagyon érdekelné, hiszen gyűlölte Rowant. Legszívesebben már évekkel ezelőtt kirakta volna az utcára. Az édesanyja nagyon régen meghalt, és a lánynak senkije nem volt a bunkó apján kívül, bár a férfi próbált úgy viselkedni vele, mintha tényleg a saját gyereke lenne. Próbált megadni neki mindent, fizette a főiskolát, a ruháit. Rowan mindent megkapott, amit csak kívánt, de ettől függetlenül nem volt boldog. Barátok és ismerősök nélkül élni egy olyan szülővel, aki még csak mosolyogni sem tud, nem volt túl fényes.

A lány lehorgasztott fejjel lépkedett a színtelen házak között, mígnem megtorpant egy gyalogátjáró előtt. A lámpa piros fényét fürkészte, amely közölte, hogy az átkelés egyelőre tilos, majd körülnézett. Se balról, se jobbról nem látott autókat közeledni.

Rowan lelépett a járdaszegélyről, majd kezeit a kabátzsebében tartva elindult át a fehér csíkokon. Tisztában volt vele, hogy ez könnyű szabálysértésnek bizonyul, de a város sivárságát tekintve nem aggódott.

Az úton több víztócsának is hely jutott. A lány visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még anyja kezét fogva, apró gumicsizmákban és sárga esőkabátban ugrándozott nevetve a pocsolyákban, szülője lábára fröcskölve a vizet.

Rowan már sokszor elgondolkodott rajta, hogy milyen lenne most az élete, ha az édesanyja nevelte volna fel. Valószínűleg nem Brooklyn sáros utcáit róna egy hátizsáknyi kacattal, és talán nem vált volna belőle egy antiszociális, visszahúzódó egyéniség.

Édesanyja sosem haragudott rá, ha valami butaságot csinált. Mindig mosolygott, és kedvesen beszélt a kislány Rowannel. De egy nap egyszerűen eltűnt. A lány már akkor is gyanította, hogy biztosan nem csak eltévedt valahol a nagy Brooklynban. Kezdettől fogva tudta, hogy anyja már nem él.

Tíz éves volt, amikor ez történt. A gyámhatóság ekkor döntött úgy, hogy a kislányt véglegesen az apjához helyezik át, aki kénytelen volt elfogadni a helyzetet. Úgy tett, mintha évek óta kereste volna Rowant, és az anyját állította be a bűnbaknak.

A lány immár kilenc keserves évet töltött a dúsgazdag hoteltulajdonosnál, akinek már több, mint három ország szerte voltak vállalatai.

A gondolatmenetből egy éles dudaszó zökkentette ki a múltban ragadt Rowant. Egy autó száguldott át az utcán, egyenesen felé tartva. Fényszórói lyukat ütöttek a végtelennek tűnő sötétségen.