5SOS + 1D *KE* SZTORIK

Louis

„Hmm... Most kezdek először egy napló írásába, tehát, ha nem sikerül valami fényesen az első néhány bejegyzés, ne haragudjon meg érte senki. De kihez is beszélek most? Ugyan ki haragudna meg? Én látom egyedül, meg a naplóm. De azt sem látja. Nem élőlény, csak egy tárgy. Ahh... megbolondít az új környezetem. Igen, új környezetbe kerültem. Anya egy új országban kapott „állást" és nekem meg a húgomnak vele kellett hogy jöjjünk. Fel kellett hagynom az iskolával és ott kellett hagynom a barátaimat. Pontosítok. A barátaimat és az alakulóban lévő párkapcsolatomat. Louissal körülbelül egy éve ismerkedtem meg egy baromi nagy szerencse következtében. Ja, hogy ehhez miért kellett szerencse? Mert ő A bandában van. Abban A bandában, amit mindenki ismer, még az is aki nem is szereti. Egyszóval: MINDENKI. Hihetetlen történet, de ezzel nem is rabolnám az időmet, hiszen sosem fogom elfelejteni, ahogy akkor, abban a pillanatban rám nézett. Még most is elpirulok, ha csak rágondolok.
Lapozzunk. Nem tudom, mit is kéne még beleírni, de én most csak álmokat szeretnék. Nem is álmokat, inkább kéréseket.
Szeretném, ha Louis velem lehetne. Szeretném, ha Ő is pont ezt szeretné. Szeretném, ha egy rózsával a kezében – vagy anélkül, szakadt ingben is akár – becsengetne. Szeretném, ha elmondaná, hogy én vagyok az, akit keresett, és hogy mellettem önmaga lehet. Szeretném, ha büszke lehetnék arra, hogy az övé vagyok és fordítva. Bármit megtennék ezért. Annyi is elég lenne, ha csak felhívna és megkérdezné, hogy vagyok. Vagy csak felhívna. Csak úgy. Vagy láthatnám még egyszer. Lenne egy lehetőségem, amit nem szalasztanék el, és elmondanék neki mindent. Mindent, hogy már akkor tudtam, hogy szeretni fogom. Az első pillantásától kezdve. Szeretem."

Írtam le az utolsó sorokat és olyan hülyén éreztem magam. Nem vagyok a naplót írogatós csaj, aki babarózsaszínre festi körmeit, de olvastam a naplóírás előnyeiről elég sok dolgot. Hát, nem veszíthetek vele semmit. Lassan bezártam a kis könyvecskét, kezemmel végigsimítva borítóját. A feketén fogó tollamat leraktam az asztalra, majd újra a naplót szorongattam a kezemben. Egy halvány mosoly húzódott számra. Majd a kezem a hirtelen jött zaj miatt a szívemhez kaptam. Megijedtem. A telefonom eszeveszettül csörögni kezdett. Bejövő hívás. Louis. Ez nem lehet igaz. Felvettem.

- Szia! – köszönt mindig vidám hangján.

- Szia! – üdvözöltem én is.

- Még mielőtt megkérdeznéd, miért hívtalak, nincs rá válasz. Csak úgy. – hadarta el gyorsan. A szám is tátva maradt.

- Pont ezt írtam le. – gondolkoztam a kelleténél hangosabban.

- Mit mondtál? – kérdezett vissza.

- Semmit. – mondtam, de még most sem hittem el.

- Szóval, hogy vagy? – kérdezett ismét ő.

- Ne is kérdezd! Hiányoztok! Mindannyian. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.

- Te is nekem. – válaszolta komolyan.

- Szeretnék elmondani valamit. – jutott eszembe, hogy "ha lesz még egy esélyem"... van, nem szalaszthatom el.

- Várj! Egy picit el kell mennem. Majd visszahívlak. Szia! – tette le válasz sem várva.

Lecsúsztam róla. Gondoltam, ezt is feljegyzem az új kis kedvencembe. Kinyitottam és ekkor vettem észre, hogy a leírtak egy része rózsaszínnel van írva. Az a rész, ami a beszélgetéssel kapcsolatban van. A szemem láttára terjedt át a rózsaszín a csengős bejegyzésemre. Tátott szájjal figyeltem, de hitelen csengettek. Felkaptam a fejem. Hitetlenkedve, de a naplóval a kezembe sétáltam le az emeletről a nappaliba és a betűk még tovább színeződtek át. Bezártam a naplót és megráztam a fejem, kikergetve onnan a buta „képzelgéseket".
Lassan nyitottam ki az ajtót. Először csak egy szakadt mandzsettát véltem felfedezni, ahogy támaszkodik az ajtófélfának. Tovább nyitottam és Louis állt az ajtóban, szájában egy rózsával.

Hihetetlen, de igaz. A naplóm teljesítette minden kérésemet.