Only you... (Larry Stylinson) [BEFEJEZETT]

17. Fejezet

Drágáim sajnálattal közlöm, hogy ez az utolsó előtti rész, lesz még egy prológus és ennek a könyvemnek vége.

Niall
Láttam magamat kisgyermekként, mikor anyukám ringatott a kezében, miközben sírtam... láttam az egész gyerekkoromat, aztán megismerkedtem a srácokkal és minden eszembe jutott. Először Zt szerettem és utána szerettem bele Liambe. Majd szörnyű jelenetek Sammyvel, amik rettenetesen fájtak... nem csak tesileg, de lelkileg is. És az út végén egy fehér fény. Arra kéne mennem? De mindig azt mondják, hogy ne menjek a fény felé... mi legyen? Vissza kell térnem a barátaimhoz! Nem halhatok meg!

Dr. Yang
-Doktor úr az életfunkciók hamarosan leállnak...-hangoztatta az egyik nővér.
-Nyugodjon meg!-szóltam rá erélyesen.-Nem fog meghalni a páciens. Nem lesz semmi baja.
-Liam!-ordította a páciens és hirtelen felült, de meg is bánta... a fájdalom miatt összerándult a teste. Hirtelen két fiú rontott be a szobába.
-Niall...-siettek oda hozzá.
-Liam én tényleg nem akartam... én nem csaltalak meg... én nem...
-Tudom Kicsim, tudom.-törölte le a könnyeit a barna hajú fiú a szőkének.
-Én tényleg nem akartam...-ölelte meg a fiút, aki csak nyugtatólag simogatta a hátát.
-Esküszöm hogy megölöm azt a csávót!-dühöngött a pakisztáni srác.
-Z..-szipogta a páciensem.-Kérlek csak maradj itt velem...
-Itt vagyok Ír Manó...
-Köszönöm...-motyogta a szöszi.
-Nem tudom, hogy mi folyik itt, de ki kell menniük innen. - mondtam, mire a páciensem rám nézett.
-Kérem... - szipogta. Gyönyörű kék szemeit látva eszembe jutott a mostohafiam, akivel egyszer volt szerencsém találkozni kiskorában.
-Legyen, de akkor a hozzátartozók menjenek távolabb. - magyaráztam, mire mindketten adtak neki puszit és a fal mellé álltak. További vizsgálatokat folytattam és közben éreztem magamon a fiúk tekintetét. Minden egyes érintésnél, mintha lyukat égettek volna a hátamba. Alig vártam, hogy végezzek...
Mikor végre kiszabadultam a szobából megnyugodtam. Fel kellett hívnom a legutóbb megadott számát annak a fiúnak. Az anyja halála óta nem beszéltem vele. Kicsöng... egyszer... kétszer... és bent megszólalt egy csengőhang. Csak nem...?
-Halló? - szólt bele a telefonba.
-Én vagyok az, a mostohaapád.-jelentettem ki.
-Ó, szia Daniel. - köszönt meglepődve.
-Találkozzunk... Hol vagy? Odamegyek! - jelentettem be a dolgot.
-Kórházban vagyok, de semmi baj. - motyogta. Mostmár biztos, hogy ő az! De akkor Niall meleg?! Meleget csináltak belőle a lakótársai?! Feltéptem az ajtót, lecsaptam a telefont.
-INNEN HAZAJÖSSZ VELEM! - üvöltöttem. - Többet ezeknek a közelébe ne menj! Át kell, hogy írással egy másik iskolába, ahol férfit faragnak belőled!
- Nem. -jelentette ki Niall.
- Míg nem vagy 18 éves addig nem te döntesz kisfiam, hanem én. - jelentettem ki. Hirtelen esett be még két srác.
-Ni, jól vagy? - rohant hozzá az alacsonyabb fiú. Niall magához ölelte és sírni kezdett.
-Sammy... -kezdett bele valamibe, de a másik elhallgattatta.
-Tudom, ne mondj semmit, tudom. - csitította az alacsony srác.

Harry
A doki elindult Lou felé és a karjánál fogva rántotta el Nialltól. Felment bennem a pumpa és feléjük siettem. Kitéptem Lou karját az orvoséból és magam mögé toltam.
-Ne érj hozzá! - szűrtem ki a fogaim közül.
- Az ne érjen az én fiamhoz! Mikor elengedtem még normális volt, erre buzit csináltok belőle! - háborgott a férfi, mire gonoszul elmosolyodtam.
- Hárememről beszélsz? - kacagtam, a többiek csak forgatták a szemüket. A férfi bemosott nekem egyet, de nem érdekelt. - Niallt nem fogod sehová sem vinni, mert szükségünk van rá. És nem mi csináltunk belőle buzit, amikor hozzánk költözött már akkor közölte, hogy meleg. Nem buzi, hanem meleg.
-Ne oktass ki! - förmedt rám a doki. - Én szerintem jobban ismerem a fiamat, mint te.
-Nem vagyok a fiad. - motyogta Niall, de mindannyian meghallottuk.
-Már hogyne lennél?-lepődött meg a férfi.
-Úgy hogy ők világéletemben többet foglalkoztak velem, mint te. Fel sem ismertél, amikor behoztak... a nevemre se emlékezhetsz, mivel onnan sem tudtad, hogy én vagyok az.-Niall könnyei folytak miközben beszélt és nem tehetek róla, de idegesebb lettem és az már csak rátett még egy lapáttal, hogy Louis könnyei áztatták a pólóm hátulját.
-Ez... ez... - szégyellte magát a doki, de próbált mentegetőzni.
-Ne próbálkozz a mentegetőzéssel. Mindketten tudjuk, hogy soha nem érdekeltelek és soha nem is foglak érdekelni igazán. Tudom, a hajam szőke lett, nőttem, megváltozott a hangom és ilyenek, de egyik változáskor sem voltál mellettem és nem is leszel soha az életem része, mert nem fogom hagyni. - remegett, ahogy sírt, de a szavai teljesen mást sugalltak. Azok komolyak voltak, egytől egyig. Nem fogja hagyni Niall, hogy akármiben segítsen neki ez a férfi.
-Niall én megígértem édesanyádnak, hogy...-kezdett bele a mondatba a doki, de Ni félbeszakította.
-Daniel, eddig nem tartottad be az ígéretedet, most se érezd kötelességednek.-a pillantásával ölni tudott volna Niall, de ekkor felpofozta őt a férfi.
-Ne merj így nézni rám! Ne nézz úgy, mint anyád, amikor először ütöttem meg!-kiáltotta Daniel, de Niall ugyanúgy nézett rá.
-Utálom, hogy bántottad őt és utállak téged is! - kiáltotta teli torokból.
-Egy nőnek azt kell csinálnia amit egy férfi mond. - jelentette ki Daniel.
-De én nem vagyok nő.-motyogta Ni.
-Pedig nagyon úgy tűnik, hogy az szeretnél lenni.-szinte köpte a szavakat a férfi, egyre nagyobbakat rúgva Ni önbecsülésébe.
-ELÉG!-lépett ki a hátam mögül Louis. Remegett, de nem a félelemtől, hanem a dühtől. - Hagyja abba végre! Nem látja, hogy a lelkébe tipor?! Nem volt neki elég az, ami történt vele?! Csak fogja be végre és menjen innen!
-Lou...-simított az említett karjára Niall. A doki kiviharzott, miközben Lou és Ni összeölelkezve sírtak. Ez a kép egyszerre volt szívszaggató és megnyugtató. Ez a kép örökre élni fog az emlékezetemben...

*3 hónap múlva*

Mindenki boldog volt, Znek is lett barátja és nagyon aranyos volt. Teljesen megváltoztunk és Louval már lassan az évfordulónkat ünnepeltük. Ma egy romantikus vacsorára viszem Lout egy puccos hotelba és utána lesz, ami lesz és remélem, hogy végre tovább lépünk. Bekötöttem a szemét és éppen az étterembe vezettem. Szmoking volt mindkettőnkön és mosolyognom kellett, mivel nagyon aranyosan nézett ki. Teljesen rám bízta magát és ez nagyon tetszett nekem. A vacsora fenomenális volt, mindenre gyermeki csodálkozás volt a válasza. Soha nem volt még ilyen helyen és ez nem volt számomra meglepő. Az élete nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Nem akartam hazavezetni kissé ittasan, hisz nem voltam részeg, csak egy pohár bort ittam, de inkább béreltem egy szobát. Muszáj volt, hisz nem akarom, hogy baja essen. Elég drága volt a hely, de volt itt apukámnak ismerőse tehát nekem olcsóbb volt egy kicsit. A szobába érve mosolyogva nézett körül Lou.
-Hazz, ez gyönyörű! - motyogta, miközben magához ölelt. A nyakhajlatomba adott egy puszit, amitől kissé beindultam. Eltoltam magamtól és neki támasztottam a falnak. A kék szemeivel rám meredt és csendben volt, az ajkaira hajoltam és vadul falni kezdtem azokat. A fenekébe markoltam, miközben áttértem a nyaka kényeztetéséhez, kiváltottam belőle az első nyögést. Nem tudtam elhinni, hogy nem tiltakozott... ő kezdte el az én ingem ez kigombolni, ami kissé szokatlan volt, de élveztem is. Nem álltunk meg, de próbáltam nagyon vigyázni rá, hisz ez volt számunkra az első alkalom. Soha nem okoztam volna neki fájdalmat és ezt ő is tudta.
-Szeretlek. - motyogtam a fülébe mielőtt elaludt volna.