|beteges szerelem| - Befejezett💫

2.7

"-Ez a károsodás, ami történt Ms. Hood fejével ez tovább fog terjedni az egész testére, aminek a vége bénulás lesz. Ha rosszabb fázisú lesz a bénulás...akkor maximum 3 éve van még hátra. Sajnálom"

¤Cameron¤

Megfutamodtam. Elfutottam a gondjaim elől, mint valami ovis. Kisétálva a levegőre elfelejtettem mindent. Spencert, az öcsémet és a gondjaimat. Pár perc múlva már megnyugodva és kitisztúlva indultam vissza a kórházba. A nővér Spencerrel beszélgetett, bármit is mondhatott neki, Spencer a könnyeivel küszködött a szavak hallatára. Elmondták neki.

-Ki az a mocsok orvos, aki megmondja a betegnek hogy kb. mennyi van még neki hátra?!-tettem fel magamnak a költői kérdést. A nővér végigsimított Spenc arcán és kiment, én még mindig a folyósoról figyeltem a lány reakcióját. Spenc arcán először csak pár könnycsepp jelent meg, aztán egyre több. Patakokban folytak a könnyei majd zokogni kezdett. Aztán olyat tett amire még én sem számítottam (bármennyire is ismertem őt).

Spencer felkapta a tálcán lévő gyógyszereket és dobálni kezdte. A folyósora nyiló ablakokat betörte. Lázadott.

~Spencer~

Amikor közlik az emberrel, hogy maximum 2-3 évet élhet még, meddig elnem ér a teljes fogyatékosság és az agyhalál. Zokogtam, tomboltam. De mit vártak el tőlem?!

-Kisasszony! Mit képzel magáról?! Ki maga?! Tönkreteszi a kórházunkat? Fogja magát kórdába!-üvöltött rám egy orvos.

-Igen, kisasszony! Álljon le!-mosolygott rám Cameron.
-Te! Csak ne mosolyogj!
-Uuu, már fenyegetőzől, cica?-nézett rám perverzen.
-Te csak ne cicázz! Baszki, megfogok halni...-komolyodtam el.
-Egyszer mindenki meghal. Nem kée az utolsó éveidet is erre pazarolni...
-Utolsó éveim...-sóhajtottam.
-Azok.-lépett felém és szorosan magához ölelt.-De én széppé teszem neked.

To be contuined...
Xxx nagyvikuc