|beteges szerelem| - Befejezett💫

2.15

Úristen. Másra nem is tudtam gondolni.

-Mit tettem?!-ordítottam fel és zokogva térdre borúltam. Nagyban zokogtam amikor apró rezgést éreztem a zsebemben. Megtöröltem az orrom és megnyitottam az üzenetet.

"Szeretlek."

Cameron írta. Rányomtam a helymeghatározásra. "Michigan Park" Miért pont ott akar öngyilkos lenni ahol a karkötőt kaptam tőle?! A karkötő...Istenem! Emlkékszek rá! Az emlékeim.

Zokogta és mosolyogva kaptam le a fogasról a táskám és odaszaladtam a kocsimhoz.

-Spencer!-kiálltotta utánam Harry.-Látlak még valaha?-rányomtam a gázra és elhajtottam. Nem akartam többet Harryből.

A park nem volt messze, de mégis mérföldeknek tűnt. Amikor megérkeztem kiugrottam a kocsiból (be se zártam) csak szaladtam a fűvön keresztül. Mivel már alkonyodott nem nagyon láttam semmit. A telefonomon felkapcsoltam a vakut és megpróbáltam mindent megvilágítani.

-Cameron?-kérdeztem a sötétbe.-Ne tedd ezt maggaddal! Kérlek. Ha szeretsz...nem teszed ezt magaddal!-nem válaszolt senki. Mrgint rezegni kezdett a telefonom.

"Jason♡" átkellenne állítanom a neveket.

-Igen?-szóltam bele a telefonba.

-Spencer, egy tag itt zokog a lépcsőn...Mit kezdjek vele?

-Semmit.-leraktam a telefont. Tudom, hogy idekellett volna hívnom hogy Cameronon segítsen. De én akartam ezt elintézni vele.

-Kér...-nem tudtam befejezni a mondandómat mert Cameron elémugrott egy késsel a kezében.

A keze helyenként véres volt meg a nyaka is. Tényleg öngyilkossággal próbálkozott.

-Mit tettél magaddal?! Te normális vagy?! Miért kockáztatod az életedet?!-nem válaszolt. Közelebb léptem hozzá de ő hátrahőkölt.

-Csináld te.-nyújtotta át a kést nekem. Nem értettem, hogy pontosan mit szeretne. Gyorsan kikellet tervelnem valami okosat. Megfogtam a kést és a kezemhez szorítottam.

-Ahogy kérted.-még mielőtt Cameron rájött volna, hogy mire készülök végig húztam a kezemen a kést.

-Úristen!-kikapta a kést a kezemből és elhajította.-Mi a francot csinálsz?!

-Azt mondtad csináljam én.

-De nem így értettem.-megfogta a vérző kezem és az arcához szorította.-Nem akarlak még egyszer szenvedni látni.-végigsimított az arcomon. Megint könnyezni kezdtem.

-Tudod, hogy mennyire megrémisztettél?! Azt hittem, hogy elveszítelek! Annyira féltettelek...Honnan jött ez a baromság, hogy öngyilkos akarsz lenni?!-ordibáltam. Hadonáztam.

-Nyugodj már le!-kapta el a kezem-Inkább menj haza a méhecskédhez, hogy szívja a nyakad!

-Hogy lehetsz ennyire primitív?! Elszállt az agyam, oké? Nem tudtam, hogy mit csinálok.-elszégyelltem magam.

-Chh, nem tudtad, hogy mit csinálsz?! A magáévá is tett? Vagy csak a nyakaddal játszadozott?

-Miért nem tudsz meghallgatni?! Azt sem tudod, hogy mi történt...

-De. Pontosan tudom. Megcsaltál.-sarkon fordult és elment. Nem hagyhattam megint elmmenni!

-Várj.-megragadtam a kezét-Elveszettem az agyam. Nem tudtam, hogy mit csinálok. Aznap este rájöttem, hogy mekkora hibát követtem és elmentem. Otthagytam. Mert rájöttem, hogy kit szeretek! Téged te bolond...-lassan leengedtem a kezét és a szemébe néztem. -Cameron. Kérlek. Bocsáss meg.-csókjával belémfolytotta a szót. Melegség töltött el. A testem vibrált az energiától.-Akkor megbocsájtasz.-belemosolyogtam a csókunkba.

Sokáig csókolóztunk még a sötétben. A telefonom vakuja valahol a padon világított. Cameron arca véres volt. Nem a világ legromantikusabb pillanata volt. De nekem megfelelt. Mert velem volt. Velem volt az a fiú akihez az életemet tudnám csatolni. Az a srác aki önzetlenül szeret. Az a srác, akit szeretek.

Olvassátok szerettelel!😊