Szomszédok // Hunter Rowland and Magcon Fanfiction // [Befejezett]

1. rész

Számomra az, hogy kitört a nyári szünet, nem az olvasást, meg a "végre van időm magamra" dolgokat jelentette, hanem, hogy a barátaimmal töltsem a nyarat, de, hogy barátok fogalom alatt kiket értek, az egy pár nappal később teljesen megváltozott.

Reggel kikeltem az ágyamból és szokásosan, a laptopom társaságában kiültem az erkélyemre. Szerettem az olyan reggeleket, amikor a szél belekapott a hajamba, az idő nyugodt volt és én úgy tudtam elkezdeni a napom, hogy nem zavart bele senki sem.

Már vagy fél órája böngésztem a közösségiket, mikor a velünk szemben lévő, addig üres házból, zajok szűrődtek ki. Azonnal felkaptam a fejem a hangokra. Leraktam a gépem és a korlátra támaszkodtam.

Az a ház legalább három éve üresen nézte az én erkélyem, de most betöltötte az új lakók hangja. Végre új szomszédok, akik remélem normálisak, mert a "macskás" néni és a hippi házaspár nem igazán normálisnak mondható szomszédság.

Éppen ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkoztam, mikor a másik ház ajtaján kilépett az utcára maga Hunter Rowland. Hitetlenkedésemben eltátottam a számat és csak bámultam a fiút, aki a költöztetőkocsihoz sétált, kivett belőle egy óriási dobozt, majd lazán bevitte a házba.

Nem tudtam, mit kezdjek magammal, mert mint észrevettétek, egyszerűen fanatikus rajongója vagyok Hunter Rowlandnek. Nem tudtam hová tenni azt a jelenséget, hogy Hunter félmeztelenül, rövidnadrágban járkál az utcán, csak úgy.

Nem bírtam tovább, bementem a szobámba, magamra kaptam egy magasított derekú farmer rövidgatyát, meg egy haspólót, plusz a bordó Vansemet, és leszáguldottam a lépcsőn. Csak úgy akartam tenni, mintha sétálni mennék, és mélyen legbelül reméltem, hogy Hunter pont kint lesz az utcán.

Kiléptem az ajtón és elindultam az egyik irányba, ám nem sokáig jutottam, mivel valaki rám köszönt.

- Reméltem, hogy egyszer ilyen gyönyörűséges szomszédom lesz.- hallottam, ahogy Hunter átordít az utca másik oldaláról.

Hátra fordultam és ott állt a másik oldalon Hunter Rowland teljes egészében, félmeztelenül. Ha kockacukor lennék, már rég elolvadtam volna, azt hiszem. Igen, mindegy. Ahhw.

- Soha nem gondoltam volna, hogy te leszel a szomszédom.- sétáltam át hozzá.

- Szóval ismersz.- vigyorodott el.

- Úgy nem, de igen.- ez elég hülyén hangzott. Hunter csak felnevetett. Abban a pillanatban irtó égőnek éreztem, hogy össze-vissza habogok, de sajnos ezt váltotta ki belőlem ez a fiú. Híres volt, jóképű, és nem mellesleg nagyon kedves is. Kell ennél több? Nekem meg ezelőtt nem igazán volt dolgom fiúkkal, szóval érthető a hirtelen megszeppenésem.

- Majd megismersz.- veregette meg a vállam.- Egy ideig egymással szemben fogunk lakni, szóval örülök, hogy megismertelek.

- Hagylak dolgozni.- köszöntem el tőle.

- Szia, remélem még sokszor találkozunk.- kacsintott rám, mire én csak megfordultam és elindultam le a tengerhez. Igen, én is remélem, hogy a kapcsolatunk itt még nem ért a végéhez.

Nem tudtam, mire vélni ez a kacsintást, de mindenesetre jól esett. Lesétáltam a partra és leültem a homokba. A nap gyönyörűen szikrázott az égbolton, és annak ellenére, hogy csak Hunterrel akartam találkozni, és az eredeti tervben nem szerepelt semmilyen fajta tengerpart, örültem, hogy itt voltam. Nem sokszor akad időm kiszakadni a mindennapi rohanásból, és örülök, hogyha mégis van egyszer-egyszer fél órám, hogy lenyugodjak. Éppen megnéztem a telefonom, mikor valaki leült mellém.