Szomszédok // Hunter Rowland and Magcon Fanfiction // [Befejezett]

7. rész

- Becca?

- Ki az a Becca?- kérdezte Johnny. Megvontam a vállam.

Nemes egyszerűséggel azt hittem Cameron egyik exéről van szó, de nem.

A lány bejött a szobába. És akkor szembe találtam magam.. A szakasztott másommal.

Azonnal felkeltem és odaléptem elé.

- Mi a..?- vontam fel a szemöldököm, majd idiótán körbe sétáltam a lányt, aki szintén ilyen arckifejezéssel méregetett engem.

Még mindig felvont szemöldökkel Cameron felé meredtem.

- Fiúk, kimennétek?- pillantott körbe.

A fiúk kimentek, én pedig lerogytam az ágyamra.

- Ez mi?

- Ez a helyzet nekem is nagyon új.- kezdte Cam.- Nem hittem volna, hogy valaha találkoztok. Én nem is tudom mit mondjak.

- Például kezdd el az elején.- idegeskedett Becca.

- Nos. Anya tizenöt évvel ezelőtt úgy tudta, hogy egy lány gyermekkel várandós. De a szüléskor nem egy gyerek jött ki a hasából, hanem kettő. Akkor úgy érezte, hogy nem tud felnevelni két gyereket és téged Kate, örökbe adott McAdams-éknek. És most nézzétek meg. Itt ülö köztetek és azt ecsetelem, hogy testvérek vagyunk.

Vagyunk??

VAGYUNK??

- Cameron, én erről miért nem tudtam?- hallottam Becca hangján, hogy a sírás határán áll. Nem csodálkozom, én sem voltam tőle messze.

- Anya. Mikor megláttalak tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, beszéltem anyával, ki azt mondta, hogy ne mondjak semmit. De aztán Becc rejtélyes okokból feltűnt. Tényleg, miért is vagy itt?

- Majd elmondom.-legyintett a lány.

- Oké.- sóhajtottam.- Akkor mi most mind tesók vagyunk?- próbáltam emészteni a dolgokat, több, kevesebb sikerrel. Cameron bólintott.

- Megértem, ha most összepakolsz és azt mondod, hogy elmész, de kérlek ne legyél mérges.

- Én rátok miért lennék mérges? És eszem ágában sincs hazamenni. Telefonálnom kell! Most azonnal!- fogtam a kezebe az Iphone-m és kimentem az ajtón.

Tárcsáztam.

- Szia kicsim.- hallottam anya hangját.

- Szia.- mondtam ingerülten.

- Mi a baj?- kérdezte anya mit sem sejtő hangon.

- Mikor akartátok elmondani nekem az igazat?

- Milyen igazat?

- Hogy van egy ikertestvérem, meg, hogy Cameron Dallas a bátyám és, hogy örökbe fogadtatok?- soroltam.

- Jézusom.- halkult el anya.- Ki mondta el?

- A bátyám.- mondtam szemre hányóan.- És még, hogy ti szerettek engem? Hagyjuk már.

- Drágám, most azonnal hazamegyünk és megbeszéljük.

- Aha, persze. Menjetek csak haza, de egy: nem vagyok otthon, kettő: nem fogok veletek beszélni, három: nem fogok többet hozzátok hazajönni!- erősnek éreztem magam, egészen addig, amíg le nem tettem a telefont, mert akkor eltört a mécses. Tizenöt évig hazugságban éltem. Nem mondták el az igazat. Gyűlölöm azt a két embert.

És olaj a tűzre, hogy Hunter egész nap egy szót sem szólt hozzám, még csak rám sem nézett. Az egész hazugság ehhez képest kicsit sem érdekelt.

Fájt látni, hogy Hunter nélkülem is éli a mindennapjait, nem hiányzok neki.

Halkan zokogtam, mikor Becca szőke fejét pillantottam meg az ajtóban.

Azonnal elindult felém és mint egy igazi testvér, úgy ölelt meg. Én is átkaroltam és úgy zokogtam tovább.

- Semmi baj, majd megoldjuk. Valahogy.- tette hozzá.