Szomszédok // Hunter Rowland and Magcon Fanfiction // [Befejezett]

12. rész

A reptéren mosolyogva néztem a fiúkat, akik olyanok voltak, mint az élő halottak.

Végre felszálltunk, úgyhogy aludhattam. Gondoltam én. Csakhogy Cameron nem hagyott aludni, folyton azt akarta, hogy meséljek neki valamit.

- De nincs mit mesélnem.- mondtam folyton.

- Biztosan van.- erősködött.

- De mondom nincs.- veszekedtem vele.

- Biztos van.

- De nincs!- mondtam kicsit hangosabban, mint kellett volna, így az összes ember minket nézett.

- Maradj csöndben.- bökdösött Cameron.

- Te kezdtél veszekedni.

Hagytam, hogy Cameron el legyen magával, inkább aludni próbáltam. Nem sok sikerrel. Folyton eszembe jutott Hunter, hogy még mindig mennyire szeretem és mennyire fáj, hogy nincs mellettem. Aztán végre sikerült elaludnom. A következő olyan dolog, ami lényeges volt, a hotel felé történt. A kocsiban ültünk, útban a szállás felé. Megcsörrent a telefonom.

Privát szám

- Halló.-szóltam bele.

- Ön Kate McAdamas?- utáltam ezt a nevet hallani. Dallas voltam és nem McAdams.

- Igen.- mondtam kelletlenül.

- Hol tartózkodik éppen?

- Londonban.

- Nos, sajnálattal közlöm, hogy a szülei autóbalesetben elhunytak.- megállt bennem az ütő. Nem, ez nem lehet.
Nem ők a vérszerinti szüleim, de ők neveltek fel. Felelősnek éreztem magam a történtek miatt. Nem mondták el, hogy nem az ő gyerekük vagyok, de valahol mélyen szeretem őket. Nem sírtam, mert nem akartam azt mutatni a többieknek, hogy gyenge vagyok. Mert gyengének éreztem magam. Sebezhetőnek. Ám mikor a hotelhez értünk azonnal bezárkóztam a fürdőbe és sírni kezdtem.

- Kate, mi a baj?- hallottam Cameron hangját.

- Majd elmondom, nem állok rá készen.

- Mennünk kell.

- Menjetek nélkülem.

- Vigyázz magadra.

Zörgés, majd ajtócsapódás. Elmentek. Halkan kinyitottam az ajtót és kiléptem. Végre egyedül voltam. Vagy mégsem. Hunter az ágyamon ült és engem nézett.

Megláttam és ismét eltört a mécses. Szó nélkül felkelt és magához szorított. Csak potyogtak a könnyeim. Biztonságot nyújtott az ölelése. A kezemmel elkentem a sminket, ami még kitartóan akart az arcomon maradni, összekoszoltam vele a felsőm, ami fehér volt, de nem izgatott.

A "szüleim" meghaltak, valami barom miatt, és itt vagyok egyedül. Az igazi szüleimet nem is ismerem, még szinte a nevüket is alig tudom.

- Shh.- csitított.

- Huhnther- mondtam bőgve, miközben elhajoltam tőle.- Szheretlhek.

Nem akartam egy újabb visszautasítást, de egyszerűen nem bírom nélküle. Szeretem és, lehet hogy már elmondtam neki, elutasított, de kell nekem. Hunter halványan elmosolyodott.

- Szheretlek.- suttogtam.

- Én is szeretlek Katie.- nyomott puszit a fejemre, majd kisétált az ajtón.

- Ó a francba!- kiáltottam el magam. Nem hiszem el, hogy folyton visszautasít. Nem, egyszerűen nem értem!

Kiléptem az erkélyre, ellenőriztem az időjárást, majd felkaptam egy mackónacit, és kikaptam a bőröbdömből egy bő pulcsit.

Hívtam egy taxit, majd elvitettem magam a koncert helyszínére.

- Kate!- hallottam az előtérben Becca hangját.

A hang felé fordítottam a fejem. Becc ott ült egy kanapén, nyomkodta a telefonját.

- Szia.- intettem neki esetlenül. Odabotorkáltam hozzá, leültem vele szembe és neki kezdtem.

- Mielőtt bármit kérdezel.- sóhajtottam egy óriásit. Felkészültem.- Ma, amikor jöttünk a hotelhez, anya telefonjáról felhívott egy rendőrkapitány. Anyáék meghaltak egy autóbalesetben.- nem sírtam. Becca pislogás nélkül meredt rám.

- Én..- kezdte

- Nem tudsz mit mondani.- fejeztem be.

- Igen.

- A nagymamám fogja szervezni a temetést. Valószínűleg haza megyek.

- Ez kedves tőled.

- Ez a minimum.- sóhajtottam, majd megöleltem Beccát.

A koncert végére mi is odamentünk, majd vártuk, hogy a fiúk végezzenek a fotózkodással.

- Szia.- pattant mellém Blake.

- Helló.- öleltem meg.

- Nézd, Becca elmesélte. Sajnálom.

- Semmi baj.

- Bocsi, mennem kell.- puszit nyomott a fejemre, majd már nem is láttam. Ránéztem Hunterre. Ahogy bámultam, úgy törtek fel az emlékek.

És a szerelmet felváltotta a harag..