Games&Heartbreaks (Luke Hemmings) |magyar|

23. fejezet

Cassidy szemszöge
_______________________

Ashton már vagy másfél órája elment itthonról. Gondolkodtam azon, hogy megcsörgetem és megkérdezem mire ér haza, de nem akartam zavarni, úgyhogy tovább néztem a sorozatot ami a tévében ment.
Arra a döntésre jutottam, hogy visszahívom Dylant, aki már reggel keresett. Úgyis említette hogy találkozni akar, és erre a mai nap tökéletesnek bizonyosodik, ugyanis előreláthatóan nem lesz semmi programom.
Megragadtam a telefonom de eszembe jutott valami és hirtelen lefagytam.
Alice. Amikor ma reggel felhívott és beszéltünk, furcsán viselkedett. Nem tudom mi az oka, de úgy tűnik, nem tervezi velem egyhamar megosztani.
Az is lehet, sőt valószínű, hogy még mindig az Ashton dolog miatt szomorú. Megérteném, mert így utólag elhiszem mennyire tetszhetett neki a bátyám.
Viszont utálom Alicet ilyennek látni, és a legjobb barátnőjeként kötelességemnek érzem felvidítani, vagy ha azt nem is, legalább elterelni a figyelmét.

Rányomtam Dylan nevére, és vártam hogy felvegye.
'Cass! Szia.', szólt bele a telefonba vidáman Dylan.
'Szia, tudom hogy ma már beszéltünk meg minden de... nincs kedved ma elmenni kávézni vagy valami?', érdeklődtem.
'De, persze! Fél 2kor elmegyek érted és akkor kitaláljuk, merre menjünk. Az neked jó?', vetette fel az ötletet Dylan.
'Tökéletes. De lenne egy kérdésem.', mondtam kínosan. 'Nem bánnád ha Alice eljönne velünk?'
Dylan halkan elnevette magát.
'Dehogy baj. Én örülök a társaságnak.'
Megkönnyebbülten kiengedtem a levegőt, amit eddig tartogattam.
'Akkor fél 2-kor találkozunk. Szia!', köszöntem el mosolyogva és leraktam a telefont. Írtam Ashtonnak egy gyors 'elmentem Alice-el kávézni, majd jövök.' üzenetet és elkezdtem összekészülődni.

'Még mindig nem értem miért kell engem is elrángatnod magaddal.', fújtatott Alice idegesen.
'Hát, gondoltam örülnél neki. És mostanában amúgy is annyira távolságtartó vagy, gondoltam jólesne a társaság.', köhintettem.
'Csak egyedül akartam lenni.', morogta Alice és lehuppant a kanapéra.
Elengedtem a fülem mellett a válaszát és helyette inkább megpróbáltam elterelni a témát.
'Elkészültél már? Dylan mindjárt megérkezik.', jelentettem ki az órára pillantva.
Alice csak megvonta a vállát.
'Aha.'
Sóhajtva helyet foglaltam Alice mellett a kanapén és a vállára tettem a kezem.
'Akarsz róla beszélni?', kérdeztem halkan.
'Nem, nem akarok beszélni róla.', förmedt rám.
'Tudom, hogy fáj és megbántott, de lehet egy kicsit segítene, ha beszélnél r...', kezdtem de Alice közbevágott.
'Nincs miről beszélnünk. Túlteszem magam rajta.', közölte velem szárazon.

Úgy döntöttem, nem erőltetem tovább.

Pár perccel később Dylan rámcsörgött, mondván hogy megérkezett és a kocsiban vár ránk.

Az autóba beülve Dylan egy mosollyal fogadott minket.
'Szia. Kösz, hogy ideugrottál értünk. Megkönnyítetted a helyzetemet.', kuncogtam.
Mellettem Alice egy halk sziát dünnyögöt és máris a telefonjára volt szögezve a tekintete.

Dylan beíndította az autót és mielőtt elindult volna, hátranézett hozzánk a visszapillantóban.
'Mindenki megvan? Indulhatunk?', kérdezte lelkesen.
'Igen, mehetünk!', mondtam, Alice helyett is válaszolva.
Kínos csendben ültem a kocsiban, azon gondolkodva, mit hozzak fel témának, ami oldaná a feszültséget.
'És... hova is megyünk?', köszörültem meg a torkom.
'Itt egy kávéház a közelben, arra gondoltam oda beülhetnénk.', vonta meg a vállát és bekanyarodott egy keskeny utcába.

Dylan leparkolt és mind a hárman kikászálódtunk a kocsiból. A sötétbarna hajú fiút követve beléptünk egy kellemesen kinéző helyiségbe, kicsi asztalokkal és képekkel díszítve.
A zene halkan szólt a háttérben mi pedig helyet foglaltunk egy asztalnál, három székkel körülvéve.

A kezembe vettem az itallapot és azt böngészve próbáltam kiválasztani, mit igyak.
'Én egy jegeskávét rendelek. Ti?', néztem fel a két barátomra.

Dylan és Alice szeme még mindig a lapra volt szegezve.
'Én is iszok egy jegeskávét.', mondta Alice.
'Nekem jó lesz egy tea.', bólintott Dylan és mindannyian rendeltünk.

'Ez lehet túl személyes, de egyedül élsz vagy még a szüleiddel?', tudakolta Dylan.
Elnevettem magam.
'Dehogy személyes. Bárcsak egyedül élhetnék.', sóhajtottam. 'A szüleim elváltak. Anyukámmal élek és a bátyámmal, Ashtonnal. Apukám általában soha sincs otthon, külföldön dolgozik. Néha meg szokott látogatni.', mondtam, és kortyoltam egyet a kávéból.
'Oh, értem.', bólintott Dylan.
'És veled mi a helyzet?', pillantott rá Alice-re.
'A szüleimmel élek, de remélhetőleg hamarosan kiköltözök. Bár még semmi sem biztos.', közölte Alice.
Dylan elmosolyodott.
Lassan Alice is beszállt a beszélgetésbe, és így telt el a további másfél óra. Sokkal jobban megismertem Dylant és tudtam, hogy nagyon jó barátok leszünk. Remélem, Alice is így érzi.

Hirtelen megcsörrent a telefonom a táskámba, és egy 'bocsi'-t motyogva előkaptam a táskámból.
Ashton neve villant meg a képernyőn.
'Igen?', kérdeztem meglepetten. Ashton nem szokott gyakran hívni.
'Cassidy?', szólt bele a telefonba Ashton remegő hangon. 'Haza kell jönnöd. Beszélnünk kell. Most.', jelentette ki indulatosan.
Összeráncoltam a szemöldököm.
'Nem várhatna még egy órát?', kérdeztem irritáltan.
Ashton a legjobbkor időzített.
'Nem, Cassidy. Komolyan mondom. Gyere haza.', könyörgött Ashton.
'Egy fél óra és otthon leszek.', sóhajtottam és kinyomtam Ashtont.
'Ne haragudjatok, de valami fontos közbejött, most hívott a bátyám és haza kéne mennem. De ti maradjatok nyugodtan, én hívok egy taxit.', mondtam összeszorított fogakkal.
'Cass, ne butáskodj, hazadoblak.', nevetett Dylan és felállt.
'Ne!', kiáltottam, talán túl indulatosan. 'Öhm. Hívok egy taxit. Tényleg. Ti beszélgessetek csak. Majd később felhívlak Alice.', néztem a barátnőmre. 'És köszönöm a délutánt. Nagyon jól éreztem magam. Ilyet csinálhatnánk máshol is.', vallottam be őszintén.
Dylan és Alice bólintottak.
'Biztos, hogy ne vigyelek haza? Nem jelentene gondot...', próbálkozott Dylan de én megráztam a fejem és illedelmesen visszautasítottam.
Előkotortam egy 5$ a pénztárcámból és odanyújtottam Dylannel.
'A kávéra.', magyaráztam.
Dylan megforgatta a szemét.
'Állom én. Mind a kettőtökét. Tényleg.', mosolygott őszintén és visszanyújtotta a pénzt, én pedig hezitálva, de elvettem és megköszöntem mégegyszer. Azonnal kirohantam a kávéházból, tárcsázva a taxi számát.

Mégis mi történhetett ami ennyire életbevágóan fontos lehet?