Valahol máshol... (BTS FF ~ BEFEJEZETT ~ Átírás alatt)

Titkos kert

Lara POV:

Látszott a helyen, hogy ide csak törzsvendégek járnak, mert láttam milyen otthonos a hangulat. Az emberek ismerték a pincéreket és kedvesen álltak le velük is beszélgetni. Minden asztal foglalt volt, így tudtam, hogy nagyon jóban kell Yunnak lennie a tulajdonossal ahhoz, hogy fél óra alatt szabad asztalt teremtsen nekünk. Habár úgy hallottam, hogy egyes éttermekben szokás fenntartani asztalokat, pontosan az ilyen helyzetekre. De nem tudtam most is erről volt-e szó.

Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mégis mi volt az a kis terefere a recepciós hölgy és Yun között... Miért olyan fontos, hogy ismerjük-e a koreai hírességeket?

Ahogy fejemben újra lejátszottam a jelenetet és végiggondoltam, hogy ide csak törzsvendégek járnak... Lehet itt fog vacsorázni valami híresség? Ha igen, akkor sem érdekel. 

Visszamentem az asztalunkhoz és leültem. Yun már ott volt, és élénken társalogtak. Aztán jött a pincér és én kíváncsiságból azonnal kimchi-t rendeltem, méghozzá csípőset. Sokszor ettem már ilyet otthon is, de itt biztos másmilyen.

Kihozták az ételt. Anyám érdeklődve és gyanakodva figyelt engem, ahogy felemelem az evőpálcikám és először csak turkáltam az ételben.

Amióta közölték velem a költözést, valahogy elment az étvágyam. Lefogytam és jóformán alig ettem. Annyira lefoglalt az önsajnálat és az, hogy minél több időt töltsek a barátaimmal mielőtt elmegyek, hogy nem is gondoltam az evésre.

Persze ettem néha, hisz ha nem tettem volna, akkor már rég halott lennék, vagy legalábbis hatvanezerszer kellett volna már kórházba vinni.

Viszont nem a szüleim előtt ettem. Csak nagyon ritkán. Akkor is alig ettem valamit. Most viszont nem foglalkoztam ezzel. Az elején direkt ugyanazt csináltam, mint máskor, mert arra vártam, hogy a szüleim is végre nekilássanak, de ők csak engem figyeltek.

Yun nem zavartatta magát, amiért hálás voltam, így az őseim is végre belátták, jobb ha ők is nekikezdenek. Pár perc múlva izgatottan kaptam be egy falatnyit.

Irtó csípős volt. Először komolyan megijedtem, de utána... elárasztotta a számat és már jólesett. Szeretem a csípős dolgokat, de az ázsiaiak valahogy mindig másképp teszik az ételeket csípőssé. Olyan egzotikusan.

Viszont nem akartam azonnal befalni az egészet. Ezt élvezni kell.

-Végre eszik valamit - mondta ekkor anyám, és rögtön utána fiúk ünneplő hangját hallottam, majd nyílt a kapu, ami nekem oldalasan volt és a szemem sarkából láttam, hogy előbb megdöbbenve megállnak, majd mind leülnek. Nem néztem oda, mert épp lefoglalt az anyám.

-Igen anya képzeld szoktam enni - mondtam.

-Lara légy kedvesebb anyáddal - szólt közbe apám.

-És vedd le a kalapodat - tette még hozzá anyám.

Idegesen lekaptam és kissé erősebben, mint azt akartam rávágtam az asztalra és mintha mi sem történt volna ettem tovább.

Ők nem foglalkoztam kirohanásommal, hanem ettek tovább.

A másik asztalnál pusmogás hallatszott, de nem értettem mit mondanak. De utána ők se foglalkoztak velünk, hanem beszélgettek tovább.

Udvariatlanságnak és pofátlanságnak tartottam másokat bámulni, ezért még csak oda se mertem pillantani. Úgy is tudtam, hogy hírességek. Jött is hozzájuk a pincér és felvette a rendelést. Sejtettem, hogy ők lehetnek azok akikről Yun és a hölgy beszélgetett.

Lenyugtattam magamat, és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem is vagyok igazából kíváncsi rájuk, de nem nagyon sikerült.

Teljesen elmerültem a gondolataimban, de közben fél füllel hallottam, ahogy anyám megkérdi megkóstolhatja-e amit rendeltem.