Valahol máshol... (BTS FF ~ BEFEJEZETT ~ Átírás alatt)

A látogató

Lara POV:

Becsuktam szobám ajtaját, majd lihegve nekidőltem és szépen lassan lecsúsztam a padlóra.

Szívem még mindig ezerrel vert, ajkaim bizseregtek és elmém homályos volt. Egészen eddig nem engedtem utat gondolataimnak, de most szabadjára engedve őket gondolkoztam el azon, hogy mi is történt...

Soha! Soha többet nem tehetek ilyet! Nem lett volna szabad hagynom magam! Te jó ég, ha ezt valaki megtudja oltári nagy balhé lesz belőle! Nem csókolózhatok csak úgy egy idollal! Főleg nem egy ilyen helyes idollal...

-Ajj - keltem fel és fel alá kezdtem járkálni a szobámban. Lelki szemeim előtt újrajátszottam az estét, de annál a pillanatnál megálltam, amikor megfogta a kezem. 

Be kellett valljam magamnak, hogy ez volt életem legjobb csókja. Ahogy birtokba vette a számat...

-Lara fejezd be - vertem folyamatosan a kezem a homlokomnak.

Aztán a táskámra tévedt a tekintetem és rájöttem, hogy már csak nagyon kevés időm maradt befejezni a munkát.

Nagyot sóhajtva vettem elő Suga gépét, aminek láttán újra megrohamoztak az érzelmek, de magamra parancsoltam és nekikezdtem a munkának.

Éppen hogy csak sikerült időben készen lennem, és már rohantam is a kész tervekkel a nyomdába, ahol megbeszéltem a gyártásvezetővel meg a jó ég tudja már milyen egyéb fontos emberekkel, hogy melyikből hány példány kell meg ilyenek.

Mikor kijöttem a teremből fellélegeztem. Felhívtam a főnököm és elmagyarázva neki a helyzetet (na persze nem azt, hogy kivel csókolóztam éjjel, hanem azt, hogy két napja nem aludtam) szabadnapot adott.

Hazavezettem, bár nem egy lámpánál kezdtek el rám dudálni, hogy ember zöld van, menni kéne, de viszonylag épen és egészségesen sikerült hazakeverednem, ahol azonnal bedőltem az ágyamba, és fel sem keltem egészen...

...egészen addig, amíg a telefonom fel nem keltett.

Egyáltalán nem pihentem még ki magam, így nem állt szándékomban felvenni.

Egy idő után elhallgatott, én pedig még jobban beburkolózva próbáltam visszaaludni, de az illető úgy tűnik nagyon azt akarta, hogy vegyem fel, ugyanis újra megszólalt.

-Hogy a fenébe, ki kellett volna kapcsolnom - keltem fel idegesen és már nyomtam is volna ki nem foglalkozva azzal, hogy ki is lehet az, azonban Szandi mosolygó arca nézett vissza rám a telefonról.

Meglepődtem, mert sose szokott mobilon hívni, csak ha valami sürgős vagy fontos dologról van szó.

Nagyot sóhajtva vettem fel és térdemre könyökölve kezdtem fáradt szemeim dörzsölni.

-Szia - szóltam bele álmosan.

-Na végre, hogy felvetted már kezdtem aggódni.

-Mi a baj Szandi? 

-Nincsen baj miből veszed?

-Mert nem szoktál felhívni hisz a perc díj nagyobb, mint a Himalája.

-Igen, de nincsen semmi baj... Vagyis nem baj van, hanem gond...

-Szandi két napja először kerültem ágyba hulla vagyok, bökd ki vagy halasszuk későbbre, mert itt helyben bealszom - dőltem vissza és már terveztem is elaludni, azonban ő folytatta.

-Nos eredetileg meglepinek szántam, azonban anyukád nagy valószínűséggel elfeledkezett róla, mert itt állok a szöul-i reptéren és nem jött elém és...

-Hogy hol?! - egyenesedtem fel azonnal és mintha hirtelen minden álmosság kiment volna a szememből - De.. Mi... Hogy kerülsz te oda? - nyögtem ki végül.

-Mondom, meglepi lett volna, de anyukád nem veszi fel a telefont és inkább szúrom el a meglepetést, minthogy apukádat zavarjam a munkájában vagy ne adj' Isten nekem kéne eltalálnom oda az ÉN koreai tudásommal...

-Indulok - mondtam és már ki is pattantam. Táska, kocsikul, indulás. 

Hamar odaértem és közben megtudtam, hogy dél van, úgyhogy nem volt nagy forgalom. Beléptem a hatalmas épületbe, és barátnőm festett vörösesbarna hajkoronája után kutatva pásztáztam a tömeget.

Egy integető kezet láttam csak, így elindultam arra, majd már teljes egészében ki tudtam venni barátnőm arcát és hatalmas mosollyal a fejemen felé szaladtam.

-Szandiii!

-Lara! 

Olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha soha többet nem akarnám elengedni. Ami igaz is volt. Utáltam, hogy nincs minden nap mellettem. Mindig is elválaszthatatlanok voltunk és ő volt az én lelki társam. Annyira sok fájdalom, felismerés, zavartság, honvágy és hiány tört rám egyszerre, hogy elkezdtem sírni a vállán. Nem zokogtam csak elkezdtem pityeregni, mire Szandi értetlen fejjel eltolt magától és próbált szemeimbe nézni.

-Úristen mi a baj? - kérdezte döbbenten.

-Annyira hiányoztál, te, Magyarország, a régi szobám, a tető... Ráadásul teljesen össze vagyok zavarodva - ráztam a fejem és könnyeimet letörölve megfogtam az egyik táskáját - Menjünk innen jó? - kértem, mire szó nélkül belém karolt és elindultunk a kocsim felé.

Otthon mindent elmeséltem neki töviről hegyire. Leesett az álla. Magyarországon sose akasztott volna ki egy ilyen csók, de most valahogy teljesen leblokkolta az agyam és képtelen voltam tisztán gondolkozni.

És ennek tetejébe a nagy dumcsipartink közepette jött egy SMS-em. Ismeretlen volt a feladó, de megnyitottam. 

-Nee - vertem a fejem a térdembe, ahogy az ágyamnál ültem a padlón - Még ez is?!

Az üzenet rövid volt.

Gyere az étterembe, hogy oda tudjam adni a könyvet.

Nam