I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

2. Harry barátai

Jó volt újra Harry mellett lenni. Semmiségeken civakodni vele, érezni a közelségét és hallgatni a hangját, miközben a mellettünk elsuhanó helyszínekről mesélt, mint például arról a parkról, ahol Louis megfürdött a szökőkútban vagy Niall kedvenc étterméről és még sorolhatnám, noha figyelnem kellett, ha nem akartam elveszni hangjának rekedtségében, s figyelni akartam szavainak értelmére is. Szinte fürödtem a közelségében, s abban a nagyszerű érzésben, hogy itt vagyok mellette, vele.
Hosszú időbe telt, amíg átjutottunk a város központján a hatalmas dugó miatt, s megállíthatatlanul közeledtünk az egyik kertváros rész felé, ahol Harry és a többiek közös otthona volt, amihez legjobb barátom újabb és újabb emlékeket kapcsolt.
Sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint a városban, s ez tetszett, jólesett a tömeg és a nyüzsgés után némi béke, noha örömöm nem lehetett teljes, hiszen minden perccel közelebb kerültem ahhoz, hogy megismerhessem Harry barátait.
Minden normális ember örült volna egy ilyen lehetőségnek, rajongók ezrei öltek volna meg, ha ezzel ők kerülhettek volna a helyemben, s én mégis féltem. Rettegtem attól, hogy a banda másik négy tagja esetleg rossz véleménnyel lesz rólam és ellenem fordítják Harryt. Nem akartam őt elveszíteni, s az ilyen gondolatok miatt csak még feszültebb lettem. Újra az ajkaimat harapdáltam, miközben gondolataimba merültem és idegesen babráltam a kabátom ujjával, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét. Soha, semmi sem kerülte el a figyelmét.
- Kedvelni fognak – mondta, noha nem várt választ. Nem is kapott. Ahhoz túlságosan is eltűnődtem, hogy az ajkaimat beszédre bírjam, miközben a hasonló színű és formájú családi házakat bámultam és a gondos kerteket méregettem. Próbáltam valamivel lekötni magam, de nehezen ment annak tudatában, hogy Harry biztatóan megszorította a kezem, miközben egy hatalmas vasrács kinyílt jöttünkre, majd be is zárult, mikor felhajtott az útról. Hát megjöttünk, gondoltam.
- Mila – mondta. – Föld hívja Milát! – ismételte barátom csakhogy végre rá figyeljek. Tekintetem felé vetve szinte beleestem szempárjának boldog, szórakozott csillogásába, miközben kezemen pihenő keze égetni kezdett és szívem még gyorsabban vert vagy az idegességtől vagy a közelségétől. Láttam ajkainak mozgását, hallottam mély, rekedt hangját, amitől ha nem türtőztetem magam megborzongtam volna, ám a szavak értelme csak pár másodperces késéssel ért el hozzám.
- Hm? – mormoltam kábán, mikor rádöbbentem, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott.
- Még mindig tökéletesen kitudod zárni a külvilágot – mosolyogta szórakozottan. – Nem fognak megenni, ahhoz csak nekem van jogom – kacsintott, mire zavarom próbáltam egy szemforgatással leplezni. Vajon tisztában van vele, hogy az ilyen megszólalásai milyen hatással vannak rám? Valószínű nem, ha tudná nem mondana ilyeneket.
- Ah – sóhajtottam, miközben követve mozdulatait kiszálltam a kocsiból és mélyet szívtam a hideg levegőből, ami kicsit kitisztította az agyam. Már nem volt tele a fejem parfümjének illatával. – Add oda, majd viszem én – nyújtottam felé a kezem, mikor kivette a táskám és a vállára akasztotta azt. Természetesen szavaim süket fülekre találtak, mintha meg sem hallotta volna kérésem, a felé nyújtott kezem szórakozottan megfogta, majd maga után húzott fel a tornácra, egyenesen az ajtóhoz.
A ház és a kert kívülről ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik, amibe nem világsztárrá növő banda lakott, csak annyi jelezte, hogy itt talán valami nem stimmel az a hatalmas kerítés volt és bokrok, melyek eltakarták a kilátást a kíváncsi szemek elől.
Amíg Harry a zárral babrált próbáltam magam lenyugtatni,ami őszintén szólva nem igazán akart sikerülni. Izgultam, tagadni sem tudtam volna, hogy mennyire izgultam.
- Megjöttünk! – kiabálta el magát legjobb barátom, s másodpercekig úgy tűnt, hogy csak én rezzentem össze felharsanó hangja hallatán, más nem hallotta meg. Tévedtem. Pár másodpercnyi késéssel szinte az egész ház beleremegett a lábdobogásokba, aminek következtében a lépcső tetején fel is tűnt négy újságból és poszterekből ismert srác.
Akaratlanul is jobban Harry mögé araszoltam, miközben figyeltem lendületes közeledésüket, amit legjobb barátom csak megmosolygott, s ügyelve, hogy ne tudjak elbújni a kezem eleresztve átkarolt, s kicsi maga elé tolt. Oh, jaj!
Zavartan bámultam vissza a négy vadul vigyorgó srácra, aki türelmesen hallgatták Harry szórakozott bemutatását. Éreztem a hangjában, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy elnevesse magát.
- Srácok, ő Mila, Mila ők a One Direction másik négy része – vigyorogta.
- Louis Tomlinson – nyújtotta felém legelőször a kezét a kócos, barna hajú srác. – Harry rengeteget mesélt rólad, alig vártuk már, hogy mi megismerhessünk – magyarázta, miközben elfogadtam felém nyújtott jobbját.
- Liam Payne – jött a következő. Rövid haja volt és aranyos, barna szemei, ami miatt leginkább a kölyökkutyákra emlékeztetett, noha megnyugtatott, hogy ő sokkal visszafogottabb volt, mint társai.
- Niall Horan – vigyorogta a szőke ír srác, miközben Louist próbálta arrébb lökni magáról, hogy ne tehénkedjen rá a bandatársa.
Kezdett minden idegességem elszállni, miközben figyeltem gyerekes civakodásukat, s rá kellett jönnöm, hogy mégsem olyan vészesek, tényleg nem fognak máglyán elégetni vagy ilyesmi. Eme nyugalmamat csak a megmaradt egy tag hirtelen közelsége tudta megzavarni, mikor ajkain halvány, féloldalas mosollyal elém lépett, majd kezét felém nyújtva bemutatkozott, miközben elfogadtam jobbját, s jobban magához húzva egy-egy puszival üdvözölt. Mondanom sem kell, még jobban el pirultam és zavarba jöttem, mint eddig.
- Tényleg könnyen zavarba jössz – állapította meg Louis, mire Harry mögöttem kuncogni kezdett, míg a többiek próbáltak gátat szabni rólam szóló szórakozásuknak.
- Eddig is piros volt – szállt védelmembe Zayn, miközben szórakozottan csillogó szemekkel rám sandított, s élvezte, ahogy teljesen zavarba hoznak alig pár perc alatt.
- Elég, srácok! – szedte magát össze végül Harry. – Még a végén elszökik miattatok – rázta meg a fejét megrovóan.
- Talán feltűnne miután kiröhögted magad – néztem rá a vállam felett, mire bocsánatkérően rám nézett, s én képtelen voltam rá haragudni. Hogyan tudnék olyanra haragudni, akinek ilyen szemei vannak?!
Vele szembeni erőtlenségembe nyugodva hagytam, hogy átkarolja a nyakam, s magával vonszoljon az emeletre, hogy megmutathassa a szobám.
A lakás amúgy egyszerű volt, de látszott, hogy fiúk lakják már csak a rendetlenség miatt is. A falak halvány bézsszínűre voltak festve, melyek képek díszelegtek leginkább róluk és a családjaikról, ám találtam egyet rólam és Harryről is.
Még sokkal fiatalabbak voltunk, bár úgy tűnt én nem igazán változtam, Harry annál inkább. Míg a képen alig pár centivel volt magasabb nálam mostanra már majdnem csak a válláig értem, s a haja is sokkal hosszabb lett, egyszerűen megférfiasodott a kép készülése óta. Állát a vállamon pihentette, miközben hátulról átkarolt és belemosolygott a fényképezőgépbe velem együtt. Akkor még nem voltam szerelmes belé, gondoltam, akkor minden könnyebb volt.
- Szeretem azt a képet – mondta, mire akaratlanul is összerezzentem. Ismét teljesen a gondolataimba merültem, ráadásul közelebbről hallhattam meg a hangját, mint arra számítottam. Újra figyelnem kellett magamra, ha nem akartam semmilyen különösebb reakciót láttatni.
- Az előtt készült pont mielőtt elmentél volna az X Faktorba – tűnődtem, mire helyeslően bólintott.
- Még az nap kinyomtattam – mosolyogta zavartan, mire halványan elmosolyodtam, s inkább szó nélkül hagyva szavait vártam, hogy megmutassa melyik az én szobám.
Mióta rájöttem, hogy beleszerettem a legjobb barátomba mindig voltak nehéz pillanataink, amikkel érzékeny témákat súroltunk, s amiket elképesztően gondosan kerülni próbáltunk, nekem mégis fájtak.
Próbáltam elhessegetni az ilyen gondolatokat, csak arra próbáltam koncentrálni, hogy a szoba falai halvány kávé színűek, hogy a narancssárga függöny lágyan meg-meg lebben a beáramló szél ritmusára, hogy a képek a falakon különböző díjátadókat ábrázolnak a fiúkról.
- Nem tudtam mennyit változhatott a stílusod, szóval nem mertem változtatni a színeken – magyarázta, mire nyugtatóan elmosolyodtam.
- Tökéletes – mondtam. Igazából az érdekelt a legkevésbé, hogy milyen a szobám...
- Én akkor hagyok időt, hogy elkészülj.
- Elkészüljek? – értetlenkedtem. Mire kellene elkészülnöm?
- Természetesen szilveszterezni – vigyorogta jobb kedvvel, mikor látta, ahogy fokozatosan elsápadok. – Ha valami kell csak szólj vagy szolgáld ki magad, itthon vagy – mondta még búcsúzóul, kiszórakozva magát arcomon.
- Öh, oké – motyogtam végül, figyelve, ahogy halkan kuncogva elhagyta a szobát, s becsukta maga mögött az ajtót.
Amint egyedül lettem a levegő megnyugodva tódult ki a tüdőmből, miközben lábaim megrogyva kényszerítettek az ágy szélére ülni. Jólesett az egyedüllét, kicsit hagyhattam, hogy a gondolataim kicsapongjanak, miközben a falakon lévő képeket néztem. Mindegyiken öltönyökben voltak hatalmas mosolyokkal és kezükben díjakkal. Elképesztően büszke voltam rájuk, bár szerintem mondanom sem kell, hogy leginkább Harryre. Életemben nem gondoltam volna, hogy idáig eljut a pékségből és a White Eskimoból. Az szomszéd srác, akit annyira szerettem hirtelen sztár lett. Elképesztő.
Gondolataimból végül aztán én magam rángattam ki saját magam, hogy készülődni kezdjek, mert fogalmam sem volt róla, hogy hányra is kellene elkészülnöm, de tudtam, hogy eltudok pepecselni, szóval nem árt korán kezdeni a dolgokat.
A táskám legmélyéről nagy nehezen előhalásztam két csinosabbnak mondható ruhát, de aztán kénytelen voltam rávenni magam, hogy lemenjek a nappaliba, mert nem akartam túlöltözni, s halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy hova akar elrángatni.
- Harry? – kérdeztem bizonytalanul, mikor leértem a lépcsőn. Eléggé feszélyeztetett a gondolat, hogy rajta kívül még másik négy srác is hallja a szavaim.
- Nappali! – kiabálta vissza, mire megindultam az említett helyiség felé, ahol szerencsémre, vagyis inkább szerencsétlenségemre ott voltak mind az öten.
- Pontosan mit is kellene felvennem? Úgy értem hova akarsz elrángatni? – kérdeztem továbbra is zavartan, hiszen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy kapásból öt szempár szegeződik rám teljes figyelemmel.
- Emlékszel arra a piros ruhádra? – kérdezte. – Amit annyira szerettem – vigyorogta. Persze, hogyan tudnám elfelejteni, hiszen legalább ezerszer elmondta, hogy mennyire csinos vagyok benne. Ja, akkor még csak legjobb barátok voltunk és nem volt semmi olyan, hogy én többet érzek.
- Persze – bólintottam, mikor rájöttem, hogy a válaszomra vár. – De az már nincs meg – tettem még hozzá. – Kinőttem.
- Tessék? – értetlenkedett. – De hát nem nőttél semmit és nem is híztál! – makacskodott már-már felháborodottan.
- Nem azt mondtam, hogy kihíztam – feleltem remélve, hogy nem lovagol tovább ezen a témán.
- Hát akkor? – értetlenkedett. Zöld szemeiből tudtam, hogy tényleg nem érti és nem csak a hülyét játssza.
- Ah, mellben – mormoltam végül lesütött szemekkel, mire szerintem még a lélegzete is elakadt. Hát persze, Harry néha hajlamos volt elfelejteni, hogy lány vagyok és nem csak a legjobb barátja. – Styles, nem kell erről megbizonyosodnod, feljebb is nézhetsz! – tettem még hozzá, hiszen úgy ismertem a pillantását, mint a tenyerem. Egyszerűen tudtam, hogy mikor mimet nézi.
- De nem csak én néztem! – nyafogott fel, noha ezt tudtam jól, hiszen továbbra is éreztem magamon egy pillantást az említett testrészemen, s tekintve, hogy Louis a telefonjával babrált, Liam és Niall pedig túl jól neveltek voltak már nem is mertem Zayn irányába nézni.
- Borzasztó vagy! – osztottam meg vele észrevételem.
- Ma már mondtad – vigyorogta elégedetten, mire szemet forgatva inkább leintettem őt jelezve, hogy mindjárt visszajövök.
Hideg kezemmel próbáltam lehűteni forró, kipirult arcom. Harry tényleg nem tudta, hogy egyes dolgai milyen komolyan hatással vannak rám...
Felérve a szobába megragadtam a két ruhaanyagot, s visszamentem a nappaliba abban reménykedve, hogy Harry képes lesz eldönteni, hogy melyik ruha jobb, ha már én nem.
- Oké, melyik? – tértem vissza, mire a göndörke újra felém fordult a többiekkel együtt. Pár pillanatig csak Harry arcát vizsgáltam, miközben a ruhákat nézte hatalmas figyelemmel és elképesztően komoly arccal. Tekintetem végül a többiekre is átvándorolt abban reménykedve, hogy így kevésbé tűnik olyannak, hogy csak Harry véleményét akartam volna tudni.
- A fekete szexi – vigyorogta, mikor végre sikerült döntésre jutnia.
- Szerintem a sötétkék jobban illik hozzád – folytatta Niall.
- Sötétkék – bólintott Liam.
- Fekete – folytatta Louis a sort, így Zaynnek jutott a döntő szerep.
Pár másodpercig még a ruhákat tüntette ki figyelmével, majd felnézve az arcomra féloldalasan elmosolyodott, s döntött;
- A sötétkék kiemeli a melleidet – vigyorogta perverzül, mire a vérem újra az arcomat ostromolta. – Most mi van?! – kapta el még időben az egyik felé repülő párnát, amivel Harry célozta meg.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezt tőled tanulta? – néztem Harryre csakhogy valahogyan leplezzem a zavarom.
- Most miért?! – nyafogta Harry, bár letörölni sem lehetett volna az ajkai szegletében megbúvó mosolyt, miközben ártatlannak álcázott szemeit rám emelte, ami szinte megbénított. Képtelen lettem volna felelni, csak horkantottam egyet, s örültem, hogy ennyi legalább tellett tőlem, majd vissza indultam ideiglenes szobám rejtekébe.