I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

64. Csak velünk történhet meg

Magas, hófödte fák nyújtózkodtak el felettünk a szürke ég felé, mely csak alig-alig engedett át pár makacs napsugarat, amik ahogy átevickélték magukat a felhőkön elakadtak a fenyvesek sűrűjében. Épphogy leértek hozzánk és világították meg a mindenhol elterült hófehér, legtöbb helyen még szűz hót. Abban a csendben, ami körénk telepedett egyszerre volt ijesztő és hihetetlenül nyugtató is az egész. Eltudtam volna ott ácsorogni mindenféle szó nélkül, a gondolataimba merülve, de a tény, hogy Harryvel valamiféleképpen sikerült lesodródnunk a megfelelő ösvényről ez csak megijesztett. Nem is értettem, hogy ezt miként is tudtuk megcsinálni, hiszen sehol a közelünkben nem volt ösvény, csak néhány talpnyom díszelgett a miénk mellett, amik egyre inkább elmosódtak az állatvilág, láthatatlan szaladgálásának köszönhetően.
Mindketten igyekeztünk fülelni, hátha valahonnan meghallhatjuk a többieket, de a fák ágainak reccsenésén kívül nem igazán csapott zajt semmi sem.
- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk! – szólalt meg végül Harry hirtelen, mire akaratlanul is összerezzentem, s kíváncsian pillantottam kipirult arcára, majd kitárt karjaira, melyek aztán visszaestek teste mellé.
Igaza volt. Múltunk mesélése közben volt alkalmam rájönni, hogy csak mi tudtunk hatalmas bajba kerülni és teljesen felfordítani mindent úgy, hogy azt észre sem vettük. Gratulálok magunknak, gondoltam, megint.
- És most? – kérdeztem zavartan, hiszen nem ácsoroghattunk ott tétlenül. Valahogyan ki kellett jutnunk az ösvényre mielőtt besötétedett volna.- Van nálad telefon? – kérdezte.
- Zayn elvette – mormoltam lemondóan. – Azt mondta, hogy ezen a hétvégén senki ne zavarjon.
- Detto – csóválta meg a fejét. - Louis az összes telefonomat eldugta.
- Valahonnan erről jöttünk, nem? – biccentettem bizonytalanul balra. Nem igazán volt jó a tájékozódási képességem, főleg nem egy erdőben, ami mindenhol teljesen ugyanolyannak látszott. Fásnak és havasnak.
- Azt hiszem – bólintott a fiú, bár láttam zöld szemeiben, hogy még ő maga sem biztos szavaiban.
Jobb ötlet híján muszáj volt valamerre elindulnunk, miközben csak reménykedtünk benne, hogy nem tévedünk el sokkal jobban, mint eddig.
- A fiúknak feltűnhetett már, hogy eltűntünk? – kérdeztem, s igyekeztem hangomból eltüntetni a kétségbeesést. Semmi kedvem nem volt eltévedni egy teljesen idegen és hideg helyen. Ez szerintem határozottan nem volt benne a hétvégi tervekben!
- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Az utolsó, ami rémlik velük kapcsolatban, hogy Niall dobálta Louist hógolyókkal.
- Ugyanennyi Zayn és Liam kapcsán – húztam el a szám.
A fiúkban teljesen felébredt a gyermekded játszadozás, s természetes, hogy nem hagyhattak ki egy ilyen lehetőséget hógolyózni és hülyéskedni, míg mi Harryvel pár méterre tőlük lemaradtunk és az emlékekbe merültünk. Nem is kellett volna megdöbbennem azon, hogy ez történt velünk. Tényleg szerencsétlenek vagyunk!
- Már ki kellett volna érnünk az ösvényre – motyogta Harry inkább csak magának, ahogy pár percre megtorpant és jobban körülnézett.
Számomra úgy tűnt mintha meg sem mozdultunk volna, ugyanolyannak tűnt az összes fa, mint amik méterekkel ezelőtt mellettünk ácsorogtak.
- Hát ez szuper – mondtam, miközben összefontam karjaimat magam előtt és igyekeztem ésszerűen gondolkodni. – És most? – kérdeztem Harryt.Nem igazán volt sok lehetőségünk a tovább menetelen kívül, aztán csak a szerencsére bízhattuk, hogy közelebb kerülünk az ösvényhez vagy bármihez, ami segítséget nyújthat számunkra vagy mélyebbre ássuk magunkat a fák rengetegébe.
- Nem állhatunk meg – mondta. – Ha beesteledik csak még hidegebb lesz...
- Akkor...induljunk el valamerre – vontam vállat végül, s megelőzve a fiút folytattuk utunkat az ismeretlenbe.
Próbáltam összeszedett és higgadt maradni, míg hallgattam a talpunk alatt ropogó havat, de valahányszor felnéztem az égre az egyre sötétebb és sötétebb lett mi pedig semmire sem jutottunk a sétálással.
- Már biztosan feltűnt nekik, hogy eltűntünk – bizonygatta Harry, mikor észrevette egyre rémültebb vonásaim, s megfáradt lépteim. Kezét biztatóan a vállamra simította, s aggódó tekintettel figyelt rám pár másodpercig, majd ismét az erődre. – Valamit ki kell találnunk... – mormolta, bár ezt már mindketten tudtuk egy jó ideje, s soha nem jutottunk többre a tovább gyaloglásnál. Más lehetőségünk nem nagyon akadt.
- És mi lesz velünk este, ha nem jutunk ki? – kérdeztem nyíltan, elvégre biztos voltam benne, hogy percek óta ő maga is ezen gondolkodhatott. – Hogy találnak ránk? – folytattam, s bármennyire is nem akartam, de nem tudtam eltüntetni a hangomból kiérződött aggodalmat
.- Nem tudom! Nem tudom! – felelte a fiú nagyobb éllel a hangjában, mire azonnal összezártam ajkait. Nem akartam őt felidegesíteni, s ezt ő is észrevette. – Nem lesz baj, Mila – mondta végül nyugodtabban, miközben bocsánatkérően megölelt és ismét gondolataiba merült.
A hőmérséklet jól érezhetően esett le egyre lejjebb és lejjebb, miközben a maradék nap fény is elveszett valahol félúton, s a nap számunkra eltakarva bukott le a horizont mögött.
A csípős hideg teljesen elzsibbasztotta az arcomat, azt sem éreztem volna meg, ha valaki pofon vágott volna, miközben karjaim szorosan magam köré fontam és megállás nélkül toporogtam valahányszor megálltunk pár percre. Még a bakancsom is kezdett átázni, így a hidegnek már könnyű dolga volt a vékony zoknin keresztül.
Az előttem lépkedő fiú feszülten nézett körbe percenként körülöttünk, majd mikor semmire sem ment vele újra a cipőjét bámulta, s kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, bár kétlem, hogy az sokat segíthetett vöröslő kezein.
- Már csak ez hiányzott! – dörrent fel a fiú, mikor a hó lassú, hatalmas pelyhekben esni kezdett. Eddig is esett pár perc erejéig, de úgy tűnt most nem akar majd abba maradni, míg a felhők sötéten nyúltak el felettünk eltakarva a sötétkék eget és csillagokat.
- Nem megyünk semmire, ha idegeskedsz – simítottam végig egyik karján, mikor mellé értem. – Nem kellene esetleg...megállnunk? – kérdeztem bizonytalanul, attól félve, hogy ezzel csak felidegesítem a göndör fiút.
- Mila... – motyogta, s úgy tűnt egyáltalán nem figyelt a szavaimra. Zöld szemei koncentrálva bámultak le a lábunk elé, miközben hol a háta mögé, hol előre figyelt. – Ez nem ösvény? – kérdezte bizonytalanul, mire én is követtem tekintetét.
Azon a vékony sávon, ahol sikerült megtorpannunk hosszú métereken keresztül nem voltak fák, sem más növények, noha néhány gyökér már igyekezett magának is teret szerezni a hó alatt.
- Gyere! – ragadtam karon, mikor villámcsapásként ért a felismerés, s nem várva a fiú válaszára magammal húztam őt.
- Honnan tudod, hogy erre kell menni? – kérdezte értetlenül, mire csak vállat vontam.
- Női megérzés – feleltem végül. – És arra a hegyek vannak – böktem az ellenkező irányba. - Ott semmi keresnivalónk! – tettem még hozzá.
- Mintha mernék veled veszekedni... – mosolyodott el halványan, viccelődve. A belőle sütő aggodalom és feszültség jól érezhetően alább hagyott, mikor egy apró kis reménysugár tűnt fel előttünk. Ott, ahova nagyon siettünk.
- Na ugye! – nevettem fel még mindig a kezét fogva, egy pillanatra sem lassítva tempómon. Még az sem érdekelt, hogy a lában néha fájdalmasan neki csapódott egy-egy eltemetett ágnak vagy gyökérnek. Szinte estünk-keltünk egész idő alatt, de mintha észre sem vettük volna. Siettünk a vékony, talán már rég elfeledett ösvényen, abban reménykedve, hogy kiutat találhatunk ebből a sötétségből és hidegből.
Ahogy az utolsó sugarak is visszavonulót fújtak, s a természet teljesen átadta magát az estének a levegő még fagyosabbá vált, s a fák már-már feketébe öltözött ágaikkal nyúltak ki felénk akárcsak a karmok egy borzasztó rémálomban. A néhol felszűrődő zajok erősebbek lettek, az állatok felébredtek, s kibátorkodtak nappali búvóhelyükből. Még csak észre sem vettek minket, legalábbis nem foglalkoztak a jelenlétünkkel.
- Nézd! – böktem szabad kezemmel egy apró, romos faház felé. Látszott a környékét elárasztó gazoktól és érintetlen hótól, hogy talán évek óta meg sem közelítették az épületet, de ez is több volt, mint a semmi.
Ahogy közeledtünk úgy lassítottunk a lépteinkkel, elvégre nem lehettünk biztosak teljesen a romos ház elhagyatottságában, de mikor többszöri kiabálásunk után sem érkezett válasz Harry maga mögé utasított, majd egy erőteljesebb mozdulattal be is lökte az elkorhadt faajtót, mikor az nem akart megmozdulni.
- Valaki? – kérdeztem bizonytalanul, de szavaim ismét válasz nélkül maradtak, ahogy a göndörke után becsoszogtam a viskóba.
- Ez is több, mint a semmi – mondta végül a fiú, s noha nem volt teljesen elégedett, de látszólag már ezért is hálás volt. – Itt maradunk éjszakára – folytatta. – Remélem a fiúk már intézkedtek.