I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

44. Olyanok voltunk, mint te és Harry

A napok hitetetlenül lassan teltek, miközben minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne kelljen anyuval huzamosabb ideig találkoznom vagy éppen beszélgetnem. Nem akartam, hogy ismét felhozza a témát, miszerint ilyen egyszerűen és rövid időn belül talált magának valakit ennyi év házasság után. Gyermekded, apához ragaszkodó énem ezt nem akarta elismerni, s inkább későn keltem, korán feküdtem, hogy elkerüljem a vele való találkozásokat annak ellenére is, hogy látszólag ő minden megtett annak érdekében, hogy beszélgetésre bírjon engem. Fölöslegesen. Idő kellett nekem ehhez, noha teljesen tisztában voltam azzal, hogy makacsságom nem fog változtatni a dolgokon. Tudtam jól, hogy ellenkezésem ellenére sem fogja ott hagyni a férfit, s már csak azért is kerít rá alkalmat, hogy mindezt átvesézhesse velem. Bár szerintem teljesen fölöslegesen, hiszen nem volt beleszólásom. Egyszerűen csak tudtomra akarta adni, amit eddig is tudtam, ám nem akartam elismerni vagy éppen jóváhagyni; barátja van.
Beszéltem erről apuval is. Nem tűnt szomorúnak vagy megtörtnek, csak úgy dúlt benne az élet és ha lehet még szórakozottabb volt, mint eddig. Szerette anyut még mindig, de csak mint barátot, egy olyan asszonyt, akitől született egy gyermeke, s akivel képes beszélgetni, de nem jönne vele ismét össze.
El kell fogadnom, biztattam maga, ám ez mégsem ment olyan könnyedén.
Lehetett dél is, mikor magamhoz tértem és elkezdtem kikecmeregni az ágyból. Alig akartam elhinni, hogy még csak egy hét telt el a nyárból, de ahogyan mostanában annyi minden ellen, így ez ellen sem tudtam mit tenni. Kezdett megőrjíteni, hogy bizonyos dolgokba mennyire nincs beleszólásom és mennyire tehetetlen vagyok.
A héten kezdtem el dolgozni azon, hogy fel vegyem a kapcsolatot komolyabban néhány itteni barátommal, hiszen nem akartam hónapokon át a házban gubbasztani. Hasznossá akartam tenni magam egy munkahely mellett is, amit még mindig nem sikerült találnom. Mindenesetre nem adtam fel.
Lezuhanyozva magamra vettem egy mackónadrágot és egy egyszerű, kék pólót mondván, hogy ez itthonra tökéletes lesz, amíg főzök magunknak valamit és ismét egy újabb unalmas napot töltök el a tévé előtt és a laptopom mellett.
Néha komolyan úgy tűnt, hogy az öt bolond, elképesztően szerethető fiúk nélkül nincs is életem. Mintha teljesen megálltam volna az időben, de pont egy olyan pillanatban, amin átakartam volna siklani.
- Oh – nyögtem fel meglepetten. – Jó reggelt! – köszöntem még mindig döbbenten a konyhában ténykedő anyámnak. Pedig biztos voltam benne, hogy ma is dolgozik, hiszen szombatonként is mindig a munkájába menekült. Miért változott ez meg? Miért pont most?!
- Inkább már jó napot – pillantott a falon lógó órára, majd vissza rám. – Jól aludtál? – kérdezte kedélyesen.
- Igen – feleltem tömören. – Te hogyhogy itthon vagy? – kérdeztem már-már számon kérőn, ami nem kerülte el a figyelmét, de nem szólt hozzá semmit. Továbbra is úgy mozgott a konyhában mintha csak repülne. Ismerős volt ez a hangulat és teljesen megijesztett. Hékás, én éreztem így magam mindig Zayn mellett!
- Mostanában nem dolgozom hétvégeken – felelte. - Beszélhetnénk vagy most is elmenekülsz előlem? - kérdezett rá teljesen nyíltan, de nem haragosan. Újra és újra meglepett. Mit csinált az a férfi az anyámmal?!
- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem vissza megjátszott tudatlansággal, miközben öntöttem magamnak egy bögre kávét, s majdnem reflexszerűen meg is indultam a terasz felé. Még idejében állítottam meg lépteim.
- Mióta kávézol? – kérdezte némi meglepettséggel a hangjában, miközben figyelte, ahogyan leültem az egyik székre, s onnan koncentráltam továbbra is rá.
- Mostanában – feleltem tömören, még mindig várva a válaszát.
- Szóval... – kapott észbe. – Arra szeretnélek kérni, hogy ötre szedd rendbe magad, ugyanis szeretnélek bemutatni Edwardnak – közölte egyszerűen.
- A fickódnak? – kérdeztem értetlenül. Eddig nem említette a nevén, így nem voltam biztos benne, hogy egyre gondolunk. – Fölösleges – feleltem, mikor bólintott. – Nem akarok vele találkozni – tettem még hozzá.
- De ő megakar veled ismerkedni! – makacskodott ellentmondást nem tűrően. Igen, kezdett derengeni az a nő, akit még tavaly itt hagytam. – Kérlek, viselkedj rendesen és fogadj szót!
- Minek akar ismerni? – horkantottam elégedetlenül.
- Mila, még fiatal vagy – mondta. – Majd egyszer megérted, ha az én helyzetemben leszel!
- Remélem sosem leszek a te helyzetedben! – vágtam rá dühösen, majd megragadva a bögrém, s kihalászva a kabátom zsebéből a cigis dobozt nem érdekelt, hogy lát-e vagy sem. Becsaptam magam után az ajtót, majd leülve a legközelebbi székre rágyújtottam.
Tudtam, hogy utánam fog jönni, hiszen mindig övé volt az utolsó szó, de nem érdekelt! Inkább csak megnövelte bennem az adrenalint, hogy mégis mit fog szólni, ha meg lát így. Cigivel a kezemben.
Az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem, miközben a könnyeim égették a szemem, s legszívesebben törtem-zúztam volna dühömben.
Nem akartam megtudni anyu helyzetét, nem akartam átélni azt, amit ő. Nem akartam elválni a jövőbeli férjemtől, boldog, halálig tartó házasságot akartam, s nem beleszeretni másba egy öröknek hitt, hazug ígéret után. Eleve azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer Zayn és az én utam is ketté ágazik, nem is akartam ezzel foglalkozni, de anyu szavai miatt minden visszafojtott aggodalmam és kétségem előtört. Azon gondolkodtam, hogy mi van, ha nem bírjuk ki ezt a pár hónapot? Mi van, ha egyszer valami miatt szétmegyünk? Még csak az elképzelés is padlóra küldött, miközben dacosan szívtam még egyet a cigimből.
- Mila... – mondta elhűlten, mikor kinyitotta a bejárati ajtót és meglátta a kezemben az égő szálat. Úgy tűnt alig akart hinni a szemének, miközben pár másodpercre elvörösödött. – Dobd el! – szólt rám. Hangja élesen csattant a levegőben, de nem tettem, amit kért. Vagyis inkább parancsolt. Még egyet szívtam, majd egy mély levegővel letüdőztem.
- Nem! – vágtam rá.- Ki vett rá erre?! Harry? Vagy esetleg a barátod?! – érdeklődött gúnyosan, még mindig teljesen ledöbbenten. – Amíg ebben a házban laksz ilyet nem csinálsz!
- Akkor talán apuhoz kellene költöznöm – feleltem teljesen nyugodtan.
- Mi lelt téged?! – éretlenkedett. – Kerülsz engem, visszabeszélsz nekem és most meg ez... Nem kellett volna elengedjelek Londonba!
- Talán megszülnöd sem kellett volna! – vágtam vissza, miközben elnyomtam a már teljesen elégett szálat és felkeltem a helyemről. – Akkor talán nem lenne annyi gondod az én tökéletlenségemmel!
- Mila... – sóhajtotta ismét megdöbbenten. Alig akart hinni a fülének, s noha láttam arcán a fájdalmat szavaim hallatán dacosan megráztam a fejem és arrébb tolva őt felvágtattam a szobámba.
Az ajtót gondosan bezártam, mielőtt ledőltem az ágyra, hogy aztán az egyik párnámba fúrva az arcom a haragom meleg könnyekben mutatkozzanak meg az arcomon. A csendet halk szipogásom és egyenletlen lélegzetvételem zavarta csak meg, miközben a párnát szorongattam és próbáltam lenyugtatni magam.
Hiányoztok! :'/ M. xxx
Küldtem egy SMS-t Zaynnek, mikor gátat szabtam könnyeimnek és átláttam a tőlük képzett fátylon keresztül.
Hosszú percekig csak hallgattam a néma csendet, miközben mozdulatlanul feküdtem és egy pontot bámultam a falon, mikor a telefonom elkezdett rezegni Zayn nevét villogva.
- Szia – köszöntem bele rekedten, fáradtan.
- Mi a baj? – kérdezte azonnal kissé idegesen az irántam való aggodalma miatt. – Történt valami? – folytatta makacsul, mikor nem válaszoltam. Pár pillanatra teljesen elmerültem a hangjában, megnyugtatott, s legszívesebben meg sem szólaltam volna. Csak őt akartam hallani.
- Csak...összekaptam anyámmal – feleltem végül.
- Min? – értetlenkedett.
- Az új barátján, meg a cigin...meg rajtam – soroltam.
- Szépségem... – sóhajtotta szomorúan, s tehetetlenül. – Sajnálom – mondta.
- Én nem – ellenkeztem. – Jó volt egy kicsit ki akadni rá, hiszen születésem óta csak nyelek tőle.
- Milyen lázadó lettél – csipkelődött, hogy jobb kedvre derítsen, ami kicsit sikerült is.
- Egy Bradford Bad Boy mellett? – kérdeztem. – Még szép!
- Nem tudom, hogy erre büszke legyek-e vagy sem – mormolta nevetve, tényleg nem tudva, hogy mit is kezdjen ezzel a helyzettel. – Amúgy mi a helyzet?
- Semmi – mondtam. – Csak gondoltam írok, mert tényleg hiányoztok... – magyaráztam. – Sajnálom, ha valamit megzavartam.
- Ne butáskodj – ellenkezett azonnal. – Bármikor írhatsz, hívhatsz!
- Köszönöm – sóhajtottam hálásan, ám a levegő pár pillanatra a torkomban akadt, mikor az ajtó másik feléről kopogás hallatszott, s anyám kérlelése, hogy nyissak ajtót neki. – Zayn, majd holnap felhívlak rendben? – kérdeztem. – Ma nem tudok a gépnél lenni, nem tudom, hogy anyám barátja meddig lesz itt – húztam el a szám.
- Uh – mormolta esti programomra. – Rendben – tette hozzá beleegyezően. Már most idegesített, hogy nem láthatom őt hétkor.
- Majd beszélünk – búcsúztam. – Szeretlek!
- Én is téged – mondta, majd egy köszönés után bontotta a vonalat. A telefon még néhány másodpercig a fülembe búgott, majd kinyomva a készüléket az ajtóhoz sétáltam és utat engedtem zaklatott, ám már cseppet sem haragos anyámnak.
- Szóval...? – kérdeztem, miközben leültem az ágy szélére, s figyeltem, ahogyan ő is követte a példám. Fogalmam sem volt róla, hogy még mit akarhatott, de az, hogy nem volt dühös kicsit engem is megnyugtatott.
- Mi bánt? – kérdezte végül. – Sosem voltál ilyen...mi történt? – kérdezte tanácstalanul.
- Veled mi történt! – makacskodtam. – Szeretted te egyáltalán aput? – kérdeztem.
- Hogyne szerettem volna, Kincsem – sóhajtotta savanyúan megmosolyogva szavaim, miközben végig simított arcomon, s kezét visszaejtette az ölébe. – Tudod, ez az egész régen kezdődött...Talán annyi lehettem, mint te, esetleg idősebb...már nem emlékszem pontosan – kezdett bele. – Edward még jóval apád előtt volt, úgy kezdtük, mint te és Harry...a legjobb barátok voltunk, de én beleszerettem – nevetett fel keserűen, mindenféle boldogság nélkül. – Esélyem sem volt nála, hiszen ő sokkal érettebb volt és férfiasabb, nem szállhattam szembe az érte versengő és epedező lányok ellen. Ő mutatott be apukádnak is, akibe aztán valamiképpen beleszerettem, úgy éreztem ő az igazi, hiszen képes volt velem elfeledtetni Edwardot, pedig azt hittem, hogy ez lehetetlen lesz – magyarázta az emlékeibe révedve. – Apád tényleg tökéletes, imádni való férfi, akinek mindig hálás leszek, mert nekem adott téged, de...az a fellángolás egyre inkább elmúlt, már csak a hála és a megszokás miatt maradtam vele ennyi ideig, még mindig szeretem őt, de már nem úgy, már nem szerelemből...Aztán a minap találkoztam Edwarddal és...megint megtörtént. Talán nem is voltam túl rajta soha sem – tűnődött hangosan, mintha csak magának beszélt volt, majd mikor észhez tért és rám nézett egyáltalán nem értette sápadtságom és ijedt vonásaim okát. – Csak adj neki egy esélyt – szorította meg a kezem. – És figyelmeztetlek, hogy a fia is nálunk vacsorázik.