I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

65. Sosem foglak elfelejteni, Harry!

Az apró ház, amire szerencsésen ráakadtunk mielőtt teljesen elnyelt volna minket a sötétség és a hideg kívülről és belülről is teljesen lepusztultnak és elhagyatottnak tűnt. Biztossá vált, hogy már évek óta nem járhattak erre az egykori tulajdonosok, de még csak túrázók sem. Bár a néhány ott felejtett bútor és berendezési tárgy azt sugallta, hogy bármikor eljöhetnek értük. Mintha csak ők is abban reménykedtek volna, hogy végre kiszabadulnak abból a fagyos estéből, amibe mi magunk is beleragadtunk. Nem jött értük senki, s csak remélni mertem, hogy mi nem így végezzük.
A nappaliban csak a hold halvány fénye adott némi világosságot, mikor nem takarta el őt egy-egy arra vándorolt feketének tűnő felhő. Minden sötétbe borult oda kinnt, de bent sem volt jobb a helyzet. Kopott, ősrégi bútorok pihentek a falak mellett, a tévé nyoma még tisztán látszott a megsárgult, néhol beázott tapétán. A helyiség közepén egy halványpiros, poros kanapé állt néhol kiálló rugókkal és elcsúszott párnákkal.
- Harry? – kérdeztem, mikor feltűnt, hogy a fiú eltűnt a közelemből. – Harry? – ismételtem rémültebben, mikor válasz nem érkezett kérdésemre, de a lépcső felől halk, nyikorgó léptek ütötték meg a fülem.
- Itt vagyok, ne aggódj – nyugtatott meg a fiú, miközben lelépett az utolsó fokról is kezében néhány pokróccal. – Ezeket rázd ki – kérte, miközben oda adta a két anyagot, s igyekezett nem túlságosan fintorogni az orrát irritáló, sűrűn lerakódott portól.
- Rendben – bólintottam, majd eleget téve kérésének inkább kiléptem a hideg időbe, hogy ott rázzam ki a régen használt takarókat. Nem kellett, hogy a lakás minden porszemét felrázzam.
- Nem tudom – hallottam meg Harry türelmetlen, mégis megnyugodott hangját a konyhából. – Fogalmam sincs! Egy ócska viskóban valahol az erődben! – magyarázta, majd némi szünet után folytatta. – Rendben! Persze! – mondta, majd újabb hallgatás következett. – Ne aggódj, haver, vigyázok rá! Helló! – búcsúzott, majd visszatért a nappaliba, ahol én ácsorogtam még mindig karjaimban a takarókkal, némi magyarázatot várva. – Működik a telefon, elértem Louisékat... Minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan.
- Szuper – biccentettem egy megnyugodott sóhaj kíséretében, miközben leültem az időközben helyet foglalt Harry mellé, aki egy könnyed mozdulattal ölébe vonta a lábaim és hagyta, hogy betakarjam magunkat a takarókkal. Még érezni lehetett belőlük a belekapaszkodott piszkot és port, de egyikünk sem kezdett el panaszkodni.
- Rég voltunk ennyire kettesben – adott hangot gondolatainak a fiú hosszú percekig tartó csend után, amit az egyik ablakon kibámulással töltöttünk. Tisztán látszódott, ahogy a hó egyre sűrűbb helyekben szakadni kezdett ezzel még inkább elmaszatolva az összekarcolódott, megviselt üveget.
- Eléggé – bólintottam, míg fejem a vállán pihentettem és egyik karjába kapaszkodtam. Keze még mindig hideg volt a talán órákig tartó mászkálástól.
- Önző lennék, ha azt mondanám, hogy még örülök is neki? – kérdezte zavartan, mire kíváncsian néztem fel árnyékos vonásaira. Szemeinek méregzöld színe csak még inkább kiéleződött férfias vonásaival együtt. Haja rakoncátlanul, kissé vizesen kunkorodott ki a sapkája alól.
- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül. Nem értettem, hogy egy ilyen helyzetnek hogyan lehet örülni.
- Először nyáron...aztán most, hogy nem emlékszel rám – húzta elé a száját szomorúan. Úgy tűnt őszintén bántotta a dolog, noha nem akart engem okolni. – Keveset vagyunk együtt, sokkal kevesebbet, mint régen és hiányzol, Mila – magyarázta őszintén.
- Sajnálom – mondtam. – Nem azért van, mert kevésbé szeretlek – magyaráztam, s igazat is mondtam. Noha nem emlékeztem a göndör hajú énekesre az tisztán, visszavonhatatlanul éreztem, hogy szeretem őt, hogy fontos volt számomra minden porcikájával együtt. – Nem tudom megmagyarázni magamnak miért, de szeretlek, te vagy a legjobb barátom, már csak vissza kellene szereznem magamtól az emlékeket, hogy ennek okot adjak.
- Én is szeretlek, Mila – mondta halkan, miközben fejét az enyémnek döntötte és szorosabban ölelt.
Biztos voltam benne, hogyha valaki hallaná szavainkat könnyedén, gondolkodás nélkül félreértené szavainkat, de mindketten tudtuk, hogy mit érzünk a másik iránt. Szó sem volt szerelemről, annak ellenére sem, hogy én egykor komolyabban is éreztem a srác iránt. Mára már csak barát maradt számomra.
- És hogy vagy Alicel? – kérdeztem halkan, fáradtan.
Az esti, jeges hideg egyre inkább áthatolt a ház gyenge, elkorhadt falai között, s takaró is egyre kevesebb meleget nyújtott számunka. Lélegzeteink fehér pamacsként jelentek meg előttünk, majd tűntek el a levegőben. Egyáltalán nem volt biztató a helyzet, főleg mert a hosszas keresgélés után mindketten fáradtak és gyengék lettünk. Nem ismertem különösebben az ilyen helyzeteket, de mintha rémlett volna filmekből, hogy nem szabadna ilyenkor elaludni.
- Ő egy csodálatos lány – mormolta. – Néha úgy érzem, hogy meg sem érdemlem.
- Hogy érted? – kérdeztem.
- Annyira türelmes és megértő, érzem, hogy tényleg szeret és mindenben mellettem áll, de olyan hálátlannak érzem magam – magyarázta. – Nyilvánvalóan hozzád vagyok láncolva, tudja, hogy te vagy számomra a legfontosabb és mégsem féltékenykedik vagy ilyesmi...túl jó hozzám.
- Nem lenne oka féltékenykedni – mondtam. – Nem emlékszem pontosan, de szerintem sok mindent megadtam volna, ha úgy szerettél volna engem, mint őt, ráadásul nekem ott van Zayn. Én szeretem őt.
- Örülök, hogy ilyen boldogok vagytok Zaynnel – mosolyodott el halványan, bár szerintem annyira elzsibbadhatott már az arca, hogy maga sem volt tudatában a mozdulatnak. – Mintha mindkettőtöket kicserélték volna – nevetett fel halkan, amire akaratlanul is elmosolyodtam. Jó volt hallani ezt a szájából, s bandatársának említésére is sokkal jobban éreztem magam.
- Minden rendben lesz, Harry – ígértem, bár magam is tudtam, hogy elhamarkodott és felelőtlen fogadalmat tettem neki. – Eddig mindig minden rendbe jött, nem? – kérdeztem.
- De – mosolyodott el halványan, vidámabban. – Amíg mi barátok vagyunk mindig minden rendbe fog jönni – mondta teljes meggyőződéssel.
Lélegzetem egyre nyugodtabbá vált, miközben tagjaim jóleső zsibbadtságba kezdtek, s alig bírtam el szemhéjam a rám törtő álmosságtól és gyengeségtől. Teljesen kimerített a mai nap, sőt az elmúlt idő egyszerre.
- Mila... – szólongatott Harry. – Nem szabad elaludnod – mondta. – Hallasz?!
- Ühüm – motyogtam félálomban. – Nem alszom, csak pihentetem a szemem – magyaráztam teljesen átlátszóan. Egyik lábammal már az öntudatlanság sötétségében lógtam.
A megszokott időhöz képest jó idő volt, a langyos szél lágyan süvített végig a játszótéren, miközben tekintetem hol a megviselt csövekre, hol az égen ragyogó, végtelennek tűnő csillagokra összpontosult. Éreztem magam alatt egy mellkast, melynek tulajdonosa szorosan ölelt át karjaival, ahogy elnyúltunk a csúszdán és hosszú percekig csak csendben a gondolatainkba merültünk.
- Mitől félsz? – kérdeztem végül halkan, továbbra is nyugodtan. Éreztem a belőle áradó kétségeket, s ez egyre inkább bosszantott. Tudtam, hogy valami bántja, hiszen ezért akart találkozni velem majdhogynem az éjszaka közepén.
- A jövőtől – mondta némi hezitálás után. – A meghallgatástól...attól, hogy nem jutok tovább, de attól is, ha igen – ismerte be. Nem kellett többet mondani, teljes mértékig megértettem őt, s azt akartam, hogy tudja; mindenben mellette állok, ha törik, ha szakad.
- Harry, ügyes leszel és tovább jutsz – mondtam teljes meggyőződéssel. – Tehetséges vagy és aranyos, képtelenség, hogy neked nemet mondjanak! – bizonygattam.-
És mi lesz akkor, ha tovább jutok? – kérdezte.
- Mi lenne? – kérdeztem, bár nem vártam választ. – Tovább jutsz, megnyered és híres leszel – magyaráztam. – Rengeteg nagyszerű albumot fogsz kiadni, klipeket készítesz és emberek milliói lesznek oda és vissza érted.
- De továbbra is te leszel a legnagyobb rajongóm? – kérdezte vagy kijelentette. Nem tudtam eldönteni, de bizonytalan hangja akaratlanul is megmosolyogtatott.
- Senki más! – nevetettem fel, s igyekeztem eltüntetni a hangomból kiáramló szomorúságot.
- Mire gondolsz? – kérdezett rá végül, miközben szorosabban ölelt magához.
- Elfogsz felejteni, ha híres leszel? – kérdeztem rá halk, félő hangon. Ez volt a legnagyobb félelmem. Rettegtem attól, hogy a hírnév és a rengeteg program miatt majd elfelejt. Véglegesen.
- Dehogyis! – morrant fel hitetlenkedve. – Sosem foglak, Mila! – ígérte teljesen őszintén.
- Akkor jó – sóhajtottam megnyugodva. – Én sem foglak, Harry – ígértem. – Akkor sem, ha majd nem lesz esetleg időd rám vagy sokáig nem találkozunk!
- Úgy mondod mintha már megnyertem volna a versenyt...
- Sikeres leszel – mondtam teljes meggyőződéssel. – Többre vagy hívatott, mint egy pékségre – nevetettem fel halkan, hiszen mindig viccesnek találtam a hétvégi munkáját, bár magam sem tudtam, hogy miért. Egyszerűen vicces volt számomra és kész.
- Mila! Ébredj fel! Kérlek! – hallottam meg Harry sürgető, ideges hangját sokkal közelebbről, ám reagálni nem tudtam. Úgy éreztem, a valóság és az álmok felcserélődtek. Nem volt uralmam a körülöttem történő dolgok felett.
Minden olyan gyorsan történt. A tekintetem az ablakra villant, miközben a következő dalt egy hangos dudaszó és fékcsikorgás zavarta meg, amíg a látásom elhomályosult a gyorsan közeledő vényszórók miatt.
A lélegzet bennem akadt, s csak annyira volt időm, hogy belenézhessek Harry zöld, rémült szemeibe mielőtt a csapódást követően elvesztettem az eszméletem.
- Harry? – motyogtam. – Harry! – sírtam fel, mikor a világ élesebb lett számomra, s visszakerültem a valóságba. A szívem hevesen püfölte a mellkasom, miközben könnyeim szabad utat nyertek hideg arcomon és szemeim kipattanva kezdtek el kutakodni a göndör hajú srác után.
- Minden rendben – hallottam meg magam mellett a fiú megkönnyebbült, fáradt hangját. Rekedt, kimerült szavaira végre megtaláltam őt magam mellett, egy csomó takaróba bugyolálva úgy, ahogyan én is voltam középen.
- Harry! – nyögtem megkönnyebbülten, s kiszabadítva elgyengült karjaim szorosan magamhoz öleltem őt, amit látszólag nem értett, de sokkal inkább lesokkolódott hirtelen jött könnyáradatom láttán. Nem tudta eldönteni, hogy örömömben vagy éppen bánatomban sírtam, de ezzel még én magam sem voltam teljesen tisztában.
- Csshh – próbált nyugtatni, ám karjait alig tudta kiszabadítani a rengeteg pokróc alól. Ha nem örültem volna a belém hasító ténynek még fel is nevettem volna ügyetlenkedése láttán.
- Harry – mondtam ismét a nevét. Olyan jó volt kiejteni. Melegséggel töltött el. – Harry, emlékszem! – mosolyogtam rá várakozóan, mire pár másodpercre minden mozdulatában megállt. Megmertem volna rá esküdni, hogy még lélegezni is elfelejtett, miközben felélénkült arcomat pásztázta.
- Komolyan beszélsz? – kérdezte, mikor megtalálta végre a hangját.
- Ilyennel nem viccelnék! – nevettem fel végül arca láttán, majd hirtelen jött mocorgását figyelve.
- A fenébe a pokrócokkal! – morrant fel türelmetlenül, mikor végre sikerült kiszabadulni, s szorosan magához ölelt. – Annyira örülök, Mila! – motyogta a nyakamba. A belőle áradó őszinte megkönnyebbülés és boldogság szinte leterített, s képtelen voltam mást tenni, sőt, nem is akartam mást tenni, mint viszonozni gesztusát.
- Annyira örülünk, skacok! – harsant fel mögöttünk három vidám, ismerős hang. Csak akkor tűnt fel, hogy a hatalmas autóban, amivel utánunk indultak az erdőben az éjszaka közepén a többiek is velünk voltak. Nem is kérhettem volna többet azokban a percekben.