I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

50. Bemutatlak nekik

Néma már-már fullasztó csend telepedett közénk, amit csak a kint kopogó eső zaja zavart meg, miközben óvatos mozdulatokkal letöröltem Antony arcáról az alvadt vért és igyekeztem a lehető legfájdalommentesebben kitisztítani és lefertőtleníteni felszakadt szemöldökét vagy kissé betagadt ajkait. Rossz volt így látni őt, de az érzés, ami a közelébe hatalma alá kerített csak még inkább megrettentett. Antony tipikusan az a srác volt, akinek a hangulatai és érzelmei betöltötték az egész helyiséget, egyszerűen sütötte magából a boldogságot, szomorúságot vagy bármi mást. Ezért is szerettem. Mellette vidámnak és őrültnek éreztem magam, hatással volt rám, s szükségem volt, hogy ezzel kicsit kirángasson a mindennapjaimból és a csigaházamból, de most legszívesebben elmenekültem volna előle. Értetlen volt és csalódott. Megtörtnek tűnt, ahogy előttem ücsörögve egy hang nélkül, meggörnyedt vállal tűrte a vatta csípős érintését a sebein. Gondolatban talán teljesen máshol járhatott. Alig ismertem rá.
- El kellett volna menned – motyogta még mindig elrévedő, üveges tekintettel. – Téged is bánhatott volna – folytatta.
- De nem bántott – makacskodtam. – Nem lettem volna képes ott hagyni téged...őrültség!
- Az egész világ őrültség – lehelte alig hallhatóan.
- Inkább őrült – javítottam ki. – Miért bántott téged? – kérdeztem nagy nehezen, mikor elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy végre rákérdezzek erre. Persze volt egy-két tippem, de Antony esetében semmiben sem lehettem biztos.
- Nem mindenkinek vagyok szimpatikus – nevetett fel keserűen.
- Azért mert...meleg vagy? – értetlenkedtem, hiszen valóban nem tudhattam, hogy Antony mégis milyen kapcsolatban állhatott az idegen fickóval. Tett volna valamit ellene? Vagy azért kapott ekkorákat, mert meleg? Nem tudtam.
- Nem – rázta meg a fejét. – Vagyis elhord minden buzinak, de nem tudja, hogy az vagyok – magyarázta eltűnődve, keservesen szórakozva saját kínján. – Csak a barátaim tudják.
- De még mindig nem értem, hogy miért bántott – ráztam meg a fejem értetlenül, lerakva az elsősegély dobozt vissza a kredenc legmélyére.
- Mert az emberek ilyenek, Mila – magyarázta. - Aki nem tetszik nekik azt bántják, ez mindig is így volt és így is lesz.
- Szóval...meglátott és csak úgy megvert? – értetlenkedtem.
- Nem...régebbről ismerem – húzta el a száját. Nem nagyon akart beszélni erről az egészről, de kezdett megtisztulni a dolog számomra. Az idegen srác bántotta Antonyt, mert a fiú valami miatt nem felelt meg a másik elvárásainak vagy nézeteinek.
- Sajnálom – mormoltam elégedetlenül és felháborodottan. Nem értettem az idegen gondolkodás módját, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy az emberek ennyire primitívek és gonoszak legyenek saját társaikkal...
- Te ne tedd – mosolyodott el végül őszintén, miközben végig simított alkaromon és hálásan rám nézett. – Köszönöm, hogy nem hagytál ott.
- Természetesen – feleltem. – Nem gondoltál még arra, hogy megvédhetnéd magad? – kérdeztem hirtelen.
- Hogy érted? – vonta össze a szemöldökét rosszat sejtve.
- Járhatnál valamilyen edzésre...önvédelem...vagy ilyesmi – ötleteltem.
- Én? – nevetett fel hitetlenkedve. Sértésnek kellett volna vennem, hogy majdhogynem kinevetett, de nem tudtam rá haragudni. Inkább hálát adtam az égnek, hogy nyomasztó hangulata eltűnt, s a konyha falai között is mintha újult erővel kezdett volna áramlani a levegő.
- Most miért? – értetlenkedtem zavartan. Kinéztem volna belőle, hogy sportol valamit, bár ebben egyre inkább kételkedtem, miközben figyeltem mosolyát és szemeinek csillogását.
- Mila én nem...verekszem – kuncogott még mindig.
- Nem azt mondtam, hogy verekedj, hanem, hogy védd meg magad – makacskodtam, miközben elindultam utána, hogy kiülve a tornácra rágyújthassunk mindketten.
- Nem, Mila! – szögezte le ismét komolyabban, de még mindig mosolyogva.
- De miért? – értetlenkedtem. Nem akartam félbehagyni ezt a témát, hiszen féltem attól, hogy valaki egyszer komolyabban is árthat neki. Nem akartam, hogy bántsák.
- Mert régebben gondjaim voltak a dührohamaimmal – vallotta be.
- Oh – döbbentem meg. Az állam valahol a padlót verte, s képtelen voltam elképzelni, ahogy a mellettem ücsörgő mosolygós, kiismerhetetlen srác egykor másokat vert meg, mert képtelen volt uralkodni magán. Antony maga volt a meglepetések tárháza. Ő tényleg egy hatalmas köd volt, sosem tudhattam, hogy mi is rejtőzik benne igazából.
- Ennyire azért ne lepődj meg – nevetett.
- Hát nem gondoltam volna rólad – ismertem be.
- Nagyon rég volt – legyintett. – Azóta sok minden változott.
- És ez miatt hagyod, hogy másik verjenek meg?
- Mila, egyszer majdnem halálra vertem valakit – hajtotta le a fejét. Hangulata változása mellkason csapott, s a langyos, nyári levegő ellenére is alig tudtam lélegezni. – Nem akarok bajba kerülni, nem akarok megint ártani másoknak – rázta meg a fejét. Úgy tűnt hatalmas bűntudat emésztette az incidens miatt.
- Mi történt? – kérdeztem halkan, óvatosan, jelezve; ha nem akar erről beszélni akkor nem kötelezem rá. Nem akartam régi sebeket feltépni.
- Nyolcadikos-kilencedikes koromban kezdtem rájönni, hogy nem stimmel velem valami, hogy más vagyok, mint a többiek – kezdett bele. Tekintete a múltba révedt, miközben szemei homályossá váltak,s a cigi pár pillanatra megállt a kezében. Csak csendben hallgattam halk szavait, miközben figyeltem a füst szürke útját a levegőben. Mélyet szívtam a sajátomból, majd lepöcköltem annak végét a pirosas, kissé már koszos hamutálba. – Akkoriban eléggé össze voltam zavarodva és mindent megakartam tenni annak érdekében, hogy a magamnak szegezett kételyeimet eloszlassam. Fiús dolgokat akartam csinálni...beálltam apám focicsapatába, aminek ő persze felettébb örült, aztán hanyagolni kezdtem a tanulást, minden olyat, amit kicsit is szerettem, de mások nem tették... Tömeg gyártmány akartam lenni, azt hittem, hogy úgy megóvhatom magam. Abba hagytam az olvasást, a rajzolást és a festést, elkezdtem verekedni, minden hülyeségbe benne voltam, amibe az állítólagos barátaim rángattak – magyarázta. Próbáltam magam elé képzelni a fiú akkor énjét, de nem ment. – Egyre többet verekedtem és egy egyre durvábban, egyszerűen elszaladt velem a ló és nem tudtam mérlegelni a dolgokat, ha kicsit is sértőnek éreztem a másik megszólalását már neki estem...képtelen voltam uralkodni magamon egészen addig, amíg majdnem megöltem valakit egy buli alkalmával. Egy srác szoba hozta a...melegeket – horkantott, mint aki maga is alig akarja elhinni, hogy képes volt ilyenekre. – Valamiért felkaptam a vizet, pedig nem is engem szidott, csak a melegeket..elmondta, hogy mennyire undorítónak tartja őket az én fejem pedig tejesen elborult. Neki estem és ütöttem, esélye sem volt és csak néhány rúgáson múlott, hogy nem végeztem vele végleg. A srác, aki ma nekem jött egy régi barátom volt...mondhatni akkoriban ő volt a legjobb barátom, vagyis én annak tartottam. Nem vettem észre, hogy mennyire jól szórakozik rajtam és a helyzetemen. Mikor aztán eldöntöttem, hogy leállok ezzel az egésszel és csak magamra koncentráltam, már nem mentem bele minden hülyeségbe, egyre inkább kerültem őket, hogy ne tegyek ismét rossz dolgokat, de ő megharagudott rám. Máig bőszíti, hogy képtelen kihozni belőlem a régi Antonyt, hogy nem ütök vissza...
Hosszú percekig csak hallgattam és emésztettem a hallottakat. Alig akartam felfogni, hogy ilyen múltja volt, hiszen számomra úgy tűnt kiegyensúlyozott és céltudatos fiú, arról fogalmam sem volt, hogy miért vagy miből változott ilyenné. Mindenesetre nem ítélkeztem felette, nem szerettem őt kevésbé múltja miatt, hiszen azóta rengeteget változott. Inkább büszkeség öntött el vele kapcsolatban, hogy képes volt tenni a dolgok ellen, hogy megváltozott, s nem hagyta, hogy visszaessen.
- Büszke vagyok rád – adtam hangot gondolataimnak, miközben biztatóan megszorítottam a kezét és felé eresztettem egy halvány mosolyt. – Köszönöm, hogy elmondtad – tettem még hozzá, hiszen valóban hálás voltam neki emiatt.Antony nem az a fajta volt, aki fűnek-fának elmesélte volna az életét, a legapróbb titkait is. Tudtam, hogy okkal fogadja bizalmába az embereket, s azzal is tisztában voltam, hogy valami miatt engem is befogadott abba az apró körbe, amibe igazán kevesek kerülhettek, s tarthatták őt valóban barátjuknak.
- Mostantól tényleg a barátom vagy, Mila – mosolyogta kissé fáradtan. Nagyon kimeríthette a mai nap. – És azt hiszem ideje lesz megismerned a többieket is.
- Kiket? – értetlenkedtem zavartan. Fogalmam sem volt róla, hogy kikről is beszélhetett, de szokás szerint némi izgalom fogott el.
- Pár barátomat – nyugtatott meg. – Kedvelni fognak, ne aggódj.
- Oké – motyogtam, bár nem úgy tűnt, hogy sikerült megnyugtatnia. Sosem voltam nyugodt, ha tudtam, hogy valakiknek bemutatnak, akik véleményt nyilváníthatnak rólam, s esetleg meg is utálhatnak. Akkor is rengeteget idegeskedtem, mikor Harry bemutatott a többieknek.
- Akkor szombatra készülj fel – vigyorogta.
- Fel kellene készülnöm? – nyögtem.
- Jaj, Mila, ne parázz – nevetett, tényleg nagyszerűen szórakozott a helyzetemen. – Ők mind rendesek, ráadásul úgysem úszod meg, szóval fölösleges emiatt izgulnod – kacsintott, majd feltápászkodva a székből búcsúzkodni kezdett.
- Ha te mondod – mormolta feladóan, majd elköszönésképpen megöleltem őt, s figyeltem, ahogy lassan elhagyta a kertet, s eltűnt a besötétedett utcában.