I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

60. Ki vagy te?

Mila Jackson szemszögeBarna, göndör tincsei voltak, melyek kócosan meredeztek most ezer felé, ahol a kötés nem érte el őket. Sápadt bőre a lámpafények alatt még rosszabbnak tűnt, miközben méregzöld szemei kétségbeesett riadalommal meredtek egyenesen vissza rám, amíg a kérdésem utáni csend minden jelenlévőt kezdett szétroppantani. Az idegen, mégis ismerős srác magas alakja görnyedtnek és megtörtnek tűnt, cseppet sem foglalkozott begipszelt karjával vagy a homlokán átfutó, kissé véres kötéssel. Csak egyenesen bámult rám mintha a külvilág nem is létezett volna a számára, ahogy vonásai a döbbenettől elnyúltak és ajkai vékony résnyire nyíltak. Nem találta a hangját.
- Oké – fújta ki nyugtatóan a levegőjét Louis, bár érződött a fiúból, hogy egyáltalán nincs rendben semmi. – Hívom az orvost! – döntötte el végül, majd választ sem várva kilépett az apró helyiségből és doktor után kezdett el kutakodni a fertőtlenítő szagú folyosókon.
- Mila – szólított meg Zayn, miközben kezét biztatóan az enyémekre helyezte. – Tényleg nem emlékszel rá? – kérdezte döbbenten. Barna szemei, melyek kialvatlanságról árulkodtak most rémülten csillogtak. Úgy tűnt mindenkit sikerült összezavarnom pár szavammal.
- Kellene? – kérdeztem bizonytalanul, miközben ismét a pár méterre ácsorgó srácra néztem. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt a hajába túr, hogy megtéphesse saját magát kétségbeesésében. Határozottan kezdtem miatta aggódni, ám magam sem tudtam, hogy miért is, hiszen egyáltalán nem rémlett semmi konkrét vele kapcsolatban. Nem tudtam ki ő vagy honnan kellene ismernem, ami látszólag őt eléggé rosszul érintette. Bűntudatom lett emiatt.
- Mila, én vagyok az! – találta meg végül a hangát. – Harry! Harry Styles a legjobb barátod! – közölte teljesen kétségbeesve, hadarva. Szavai hangosabban csattantak, mint ahogyan arra számítottam, s akaratlanul is összerezzentem a hirtelen jött zsivajtól.
- Sajnálom – mormoltam rémülten, teljesen összezavarodottan. Mire észbe kaptam a könnyek égették a szemem, majd végig is folytak arcomon, ám magam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért volt ennyire zaklatott.
- Uram! – lépett be az ajtón az orvos, aki nem régiben volt bent nálam. – Kérem menjünk ki a folyosóra, sem magának, sem Miss Jacksonnak nem tesz jót, ha felzaklatják magukat – magyarázta a ötvenes évei végén járó férfi, miközben elkezdte kinoszogatni a robotszerűen, esetlenül mozgó fiút az ajtón. – Kint minden elmondok! – ígérte, majd mielőtt még becsukta volna az ajtót aggodalmasan felénk pillantott.
- Minden rendben – biztosította a férfit Zayn, mire az bólintott, s becsukta maga után az ajtót.
- Mit tettem? – kérdeztem értetlenül, még mindig rémülten Zayn felé pillantva, aki csak megnyugtatóan igyekezett mosolyogni, miközben végig simított az arcomon. – Mi történt? – kérdeztem zavartan. Szükségem volt valami magyarázatra ezt az egészet illetően, hiszen semmi ésszerű, logikus választ nem tudtam magamnak kreálni.
- Majd...majd az orvos mindent elmagyaráz – felelte, hiszen ő maga sem tudott volna rendesen válaszolni. Alig vártam, hogy az orvos visszatérjen, noha a gondolatra, hogy vele együtt a göndörke is visszajön a gyomrom ideges görcsbe ugrott.
A percek csiga lassúsággal teltek, miközben igyekeztem lenyugtatni gondolataim és hallgatózni, ám a falakon egy szó sem szűrődött át. Csak az érthetetlen, összefolyt mormogásokból tudtam, hogy még itt vannak a kórterem előtt.
Az ajtó óvatosan nyitódott ki, mikor az orvos, Louis és a göndör hajú srác visszajött a szobába.
A két fiú arca komoly volt és aggódó, míg az orvos igyekezett a mondanivalójára koncentrálni és nem teljesen felzaklatni szavaival engem.
- Emlékszik, hogy hogyan történt a baleset? – kérdezte az orvos, miközben szürke szemeivel vizsgálni kezdett.
- Nem – ráztam meg a fejem értetlenül. Csak a sötétség köszöntött vissza rám, mikor igyekeztem visszaemlékezni a balesetre, amiről csak mások elbeszélése alapján tudtam meg bármit is.
- Azon az estén, mikor az autó az önékébe hajtott Mr. Stylesal volt – közölte velem az orvos, ám csak tippelni tudtam, hogy a név a göndör srác tulajdonában állhatott.
- Tessék? – pislogtam értetlenül. Nem, semmi sem rémlett.
- Mila, akkor velem voltál! – vette át a szót türelmetlenül a fiú. – Én nem figyeltem eléggé és annyira sajnálom! – magyarázta még mindig zaklatottan, az ideg összeroppanás szélén állva.
- De miért nem emlékszem? – kérdeztem. Annyi kérdés tolongott bennem az estéről és a srácról, de úgy gondoltam, hogy ez a legfontosabb, amit tudni akartam.
- Úgy gondoljuk, hogy az agya védeni próbálja saját magát. Annyira félt, hogy elvesztette Mr. Stylest a baleset során, hogy inkább teljesen elrejtette a tudatalattijában – magyarázta az orvos, s ha nem beszélt volna teljesen komolyan, illetve nem én lettem volna az, akivel ez megtörtént valószínű nevettem volna. Olyan hihetetlen volt ez az egész, szinte vártam, mikor kiabálják az arcomba, hogy április bolondja, de semmi ilyen nem történt. Mindenki teljesen komoly maradt, amíg én a hallottakat emésztettem.
- És most mi lesz? – kérdeztem értetlenül hol az orvosra, hol az állítólagos legjobb barátomra nézve.- Egyelőre az a legfontosabb, hogy mindkettejük meggyógyuljon és mielőbb elmehessenek a kórházból – magyarázta az orvos diplomatikusan. – Az emlékei majd visszatérnek, csak segíteni kell majd a tudatalattijának.
- Ezt hogyan csináljam? – értetlenkedtem.
- Sosem tudni – vont vállat a férfi tanácstalanul. – Az ilyen esetekben mindig másképpen térnek vissza az emlékek, valakinek rá pár órára már minden a fejében volt, de valakinek... – szavai elakadtak, mikor szeme sarkából észre vette, hogy a göndörke megtántorodott.
- Soha – nyögtem ki én, mire a férfi csak bólintott.
- Jobb lenne, ha visszamenne a szobájába, Mr. Styles – fordult a másik beteg felé. – Pihenésre van szükségük, jelen helyzetben nem tehetünk semmit – magyarázta.
Először úgy tűnt, hogy a fiú ellenkezni fog, de aztán ajkait összecsukta és pár lépést hátrálva Louis segítségével kibotorkált a szobából az orvossal a nyomában.
Látva a srác megtört alakját, lehajtott fejét és érzelemmentes arcát a mellkasomra marcangoló, makacs bűntudat telepedett, amíg a becsukódott ajtót bámultam és igyekeztem megmagyarázni magamnak a hirtelen rám telepedett hiányt és szomorúságot.
- Pihenned kellene – mondta Zayn. – Ha csak felzaklatod magad nem lépünk előrébb – magyarázta aggodalmasan, ő maga is fáradtan.
- Menj haza – kértem tőle. – Fáradt vagy – állapítottam meg. Hálás voltam neki, hogy egy percre sem hagyott magamra, de tudtam, hogy muszáj lesz már rendesen lepihennie és aludnia egyet. Így is olyan volt már, mint egy agyon használt felmosórongy.
- Jól vagyok – makacskodott, de nem hagytam magam.
- Zayn, menj haza! – mondtam szigorúbban. – Nem leszek egyedül itt van Louis és... – kerestem magamban a másik fiú nevét is, de teljesen elveszett kavargó gondolataimban. – Edward? – tippeltem.
- Majdnem, az a második neve – mosolyodott el halványan barátom. Úgy tűnt már ezt is haladásnak tekintette. – Harry – tette még hozzá javítóan, mire csak bólintottam.
- És itt van Harry is – mondtam. A göndörke nevének ki mondása olyan természetellenesnek tűnt, mégis tejesen normálisnak.
- Ha elalszol elmegyek – próbált alkudozni, mire beleegyezően bólintottam, s jobban elnyúlva az ágyon behunyt szemekkel igyekeztem elaludni, legalábbis úgy tenni, mint aki alszik.
- Ha nézel nem tudok aludni – mosolyodtam el halványan, mikor tekintetét hosszú percek múltán is magamon éreztem. Szavaimat hallva csak felnevetett, s apró puszit nyomva az arcomra tincseimmel kezdett el szórakozni.
Topán érzékeltem a szék nyikorgását, mikor Zayn felkelt belőle, majd az ajtó kattanását, mikor elhagyta a szobát, amíg én az ébren lét és az álmok között táncikáltam pengeélen, s nem tudtam eldönteni, hogy merre is kellene dőlnöm. Aludni akartam, hiszen még mindig kimerült voltam, de közben az agyam másik része folyton kattogott a történteken. Meg akarta oldani Harry Styles és a kapcsolatunk rejtélyét.