I want to fly • Zayn Malik ff. / Hun

19. Tattoo

Hitetlenkedve meredtem magam elé, miközben Zayn kezét szorongattam és felkészültem a lehető legrosszabbra, aminek hallatán még a hideg is kirázott. Ha valaki azt mondta volna nekem régebben, hogy saját magamtól ülök be egy olyan székbe, ahova valamit rám rajzolnak, ami aztán örök életre rajtam marad kinevettem volna, hiszen mindig is rettegtem a tűtől és egyszerűen a rosszul lét elkapott még csak a gondolatra is, hogy egy olyan zümmögő gép a közelembe kerüljön. Nem képtelenségnek tartottam volna az egészet, ám be kellett látnom, hogy ebben az évben semmi sem olyan, mint tavaly vagy tavaly előtt. Bármikor. Olyan érzések és cselekvések váltódtak ki belőlem, amiktől még én is meglepődtem. Titokban kavartam valakivel, tetoválást akartam, cigiztem és még csak év elején tartottunk. Alig ismertem magamra.

A szívem valahol a torkomban dobogott, mikor közelebbről meghallottam a gép idegesítő hangját és még inkább megszorítottam a fiú felém nyújtott kezét, miközben ő jót mosolygott félelmemen, s hüvelykujjával a kézfejemet próbálta megnyugtatóan simogatni. Próbáltam azokra az apró körökre gondolni, amiket a kézfejemre rajzolt, igyekeztem elveszni barna szemeinek csillogásán, miközben megfeszült idegekkel vártam, hogy végre elkezdjük felrakni az általam választott madarakat a lapockámra.

Miközben Zayn alkarján javítottak, addig én belemerültem az albumok képeibe, s egyszerűen képtelen voltam ellapozni azokról a madarakról, melyek minél messzebb elakartak repülni a képen. Nem volt benne semmi extra, semmi olyan, ami miatt nagy precizitást igényelt volna a rajz, engem valamiért mégis megfogott.

- Hamar meg leszünk – nyugtatott meg a férfi, miközben még utoljára megtörölte a lapockám és neki kezdett a tetoválásnak.

Felkészültem a legrosszabbra, még a lélegzetem is elakadt, ami majd megnyugodva tört fel belőlem, mikor rájöttem, hogy nem fogok belehalni a fájdalomba. Egyszerűen csak annyira kellett ügyelnem, hogy ne gondoljak bele, mit is csinálnak a bőrömön és mivel. Ebben pedig segítségemre volt Zayn, mert folyton szóval tartott, s alig volt perc, mikor ne beszélgettünk volna.

- Mila, elszorítod a kezemben a vérkeringést – mosolyogta halványan percek múltán, mikor még mindig ujjait szorongattam. Bocsánat kérően kaptam el a kezem az övéről, amit ugyan megmosolygott, de makacsul visszahúzta magához és nem eresztette.

- Amúgy jelentenek valamit a tetoválásaid? – kérdeztem alkarjára pillantva, amit az utóbbi pár órában volt időm megnézni.

- Nem mindegyik – rázta meg a fejét. – Valamelyiket csak hirtelen felindulásból csináltattam, mert megtetszett – magyarázta.

- És nem félsz, hogy megbánod? – kérdeztem.

- Nem – rázta meg a fejét. – Nem félhetek mindig attól, hogy valamelyik döntésemet később megbánom – magyarázta.

- Értem – bólintottam, s akaratlanul is elgondolkodtam pár percre a szavain. Gyakran volt esélyem rájönni, mikor Zaynnel kettesben maradtunk a többiek nélkül, hogy sokkal több rejlik a fiúban, mint jó hang, kaján megjegyzések és jóképű pofi, amiért rajongók milliói vesztek meg pár perc alatt. Rá kellett jönnöm, hogy ebben a tekintetben még cseppet sem ismertem Zaynt, azt a fiút, aki nem a rivaldafénynek élt, nem a barátaival bohóckodott, hanem aki felelősségteljesen, mégis a maga módján vélekedett a világról és annak dolgairól.

- Miért? Te félsz attól, hogy ezt megfogod bánni? – kérdezte, hogy felébresszen gondolataimból.

- Nem – ráztam meg a fejem pár percnyi gondolkodás után. – Ha meg is bánom azaz én felelősségem lesz – vontam vállat.

- És nem félsz, hogy Harry kifog nyírni? – mosolyodott el cinkosan. – Mondjuk lehet, hogy ettől inkább nekem kellene félnem – nevetett fel.