Shadowhunters ~HUN~ [Átírás Alatt]

∆Chapter Four∆

 Könnyűnek éreztem magam. Meghalni olyan könnyű és nem jár semmi problémával vagy fájdalommal. De hiszen nem halhattam meg. Csak Jane kiütött. Mielőtt elájultam volna hallottam, ahogy Carlisle a nevemet kiabálja és éreztem, hogy Edward elkap, majd letesz a földre. Aztán elsötétedett minden. Kellemes ez az állapot. Jaj ne! Mi ez hang? Kezdek magamhoz térni  és a csata robaját hallom. Hagyjatok meghalni! Könyörgöm.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Óriási robajra lettem figyelmes. Megpróbáltam kinyitni a szemem de elvakított a világosság. Erősen becsuktam a szemem és arra koncentráltam , hogy harcolnom kell és meg kell védjem a családom. Felültem, a fejem lüktetett. Kitisztítottam a gondolataimat és belevetettem magam a csatába. Ahogy futottam, megnyugodtam , mert láttam , hogy mindenki él és meglepődésemre mi álltunk nyerésre. Tudom kicsit pesszimista vagyok, de mégsem lett igazam. A csata előtt megbeszéltünk egy haditervet, miszerint Alice Jane-t kapja el, Emmet Jane bátyját, Carlisle Marcus-t, és nekem jut Aro. Tegnap ellentmondást nem tűrően kijelentettem , hgy én fogom megölni Aro-t, mivel én vagyok a legjobb harcos a családban és én voltam az egyedüli aki bevállalta. Megálltam egy percre, hogy megkeressem Aro-t, amikor valaki nekem jött oldalról és rám esett.

-Miért nem haltál meg az előbb?-vicsorogta a képembe az egyik tag.

-Nos, úgy gondoltam nem hagyhatom ki ezt a csatát. Nem akartam kimaradni a buliból.-mondtam.

-Pedig jobban tetted....-nem tudta befejezni a mondatot mert ledobtam magamról, majd rávetettem magam és megöltem.

Ez egész könnyű volt. Majd megpillantottam. Láttam, hogy a védelmezői ott állnak körülötte, viszont a többi Volturi tag nincs sehol. Gondolom megölték őket. Majd óriási sebességgel elkezdtem Aro felé rohanni. Az egyik védelmezője elindult felém, de ugrottam egyet és a levegőben lefejeztem. Guggolva megérkeztem a földre, amikor nekem rontott a másik. Letepert a földre és felettem volt. Elkezdett ütni de kitértem az ütés elől. Majd átgördültünk és én voltam felette és lesújtottam. Miután megöltem Aro nem volt sehol. Majd megláttam hosszú, bársony köpenyét és a fák felé vettem az irányt.

-Elizabeth!-kiáltotta Carlisle.

-Igen?

-Vigyázz magadra. 

Rámosolyogtam és a fák közé vettem magam. Futottam, ahogy csak bírtam. Már csak pár méterre volt tőlem. Elkaptam a köpenye végét és lerántottam a földre. Hátra nézett és megpillantott engem. 

-Drága Elizabeth. Tudod, hogy máshogy is elintézhetjük a dolgokat.-mondta Aro, miközben mindketten felkeltünk a földről.

-Mégis hogyan?

-Hát irányíthatnánk ketten a vámpírokat. Te meg én. Mindenki ezt szeretné.

-Nos, én ezt nem akarom. Én csak boldogan akarok élni a családommal. Nyugalomban és békességben. Tudom, hogy te ezt sose fogod megérteni, hisz neked nincs családod és féltékeny vagy és erre megy ki ez az egész. Igazam van. Látom az arcodon amikor ránk nézel. Ne is......

Nem tudtam elmondani , mert rám rontott, nem figyeltem és neki dobott a közeli fának. Nekiütköztem a fának, ami aztán kidőlt. Elizabeth szedd össze magad. A családod érdekében. Majd amikor nem figyelt mert hátat fordított nekem, kihasználtam az alkalmat és rávettem magam.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mire visszatértem a tisztásra csend honolt. Egy árva lélek se volt ott. Csak a harc nyomai látszódtak. Elkezdtem kétségbeesetten kiabálni családtagjaim neveit, de nem érkezett válasz. A térdeimre zuhantam és elkezdtem sírni. Sose sírtam ilyen nyíltan. Mindig elfojtottam az érzéseimet, hisz sose lássák, hogy gyenge vagy. Órákig ott lehettem , amikor egyszer csak az a gondolatom támadt, hogy hátha már otthon vannak és aggódnak értem. Őrülten elkezdtem rohanni a házunk felé. Egyik lámpa se égett. Nincsenek itthon. Óvatosan kinyitottam az ajtót és beléptem az üres, elhagyatott szobába. Lerogytam a kanapéra. Meghalt a családom. Egy jó darabig csak meredten bámultam magam elé és gondolkoztam. Nem akartam többé itt lenni. Így aztán felhívtam az egyetlen embert akire mindig is számíthattam. A harmadik csengetésre felvette a telefont.

-Magnus Bane, Brooklyn főboszorkánymesterét hívta. Miben állhatok a rendelkezésére?

-Magnus? Én vagyok az.

-Elizabeth? Baj van? Miért hívtál?

-Még mindig New Yorkban laksz?

-Igen, miért?

-Odaköltözhetek?

-Hát persze gyere, de elárulnád mégis mi  a baj?

-5 órán belül ott leszek-Ezzel letettem a telefont és elkezdtem bepakolni a kocsimba.