Életmentő (BTS SUGA FF)

Elsuhanó fények

-...28, 29, 30 - motyogtam, majd újra Jin szájához hajoltam, de nem lélegzett - Francba - helyeztem kezeim újra a mellkasára - 1, 2, 3...

-Mi történt? - állt mellém Jimin rémülten, de nem foglalkoztam vele, hanem minden erőmet összeszedve nyomkodtam tovább a mellkasát. Kezdtem kétségbeesni. Mikor nem észleltem a pulzusát majdnem bennem is megállt az ütő... Oké ez egy rossz vicc volt, de ennek ellenére nem teketóriázhattam, hanem ki kellett szednem onnan és nekikezdeni visszahozni őt az élők sorába. És ha kell két kézzel fogom belé visszatuszakolni az életet. 

Már harmadjára kezdtem neki a számolásnak, de semmi nem történt.

-Jin az istenért kelj már fel - motyogtam, de lehet inkább nem kellett volna, mert Jimin elkezdett kiabálni.

-Jin!! Nem! - térdelt le mellé - Itt ne merj hagyni haver! Érted??!! Itt ne merj... - csuklott el a hangja. Tudtam, hogy ezzel a többieket is megrémítette, mert hallottam, ahogy Jungkook sírni, Namjoon pedig saját magát kezdi szidni. Suga szerintem sokkot kapott, ahogy V is.

-...15, 16, 17 - motyogtam meg se állva.

A remény kezdett elszállni. Se a mentő, se a tűzoltók nem értek még ide. Izmaim égtek a fáradságtól,  de nem törődtem vele. A fiúk kétségbeestek és közben teljesen besötétedett. Egyedül voltunk, voltam. 

-...24, 25, 26, 27, 28, 29, 30 - suttogtam, majd levegőt fújtam a szájába.

Szemei kinyíltak én pedig megkönnyebbülve huppantam a földre. 

Él.

Jimin rögtön átölelte, úgy zokogott tovább. Jin kicsit kába fejjel feküdt. Nagyon gyenge volt. Felkeltem és megnyugtattam a többieket, majd az orvosi táskámhoz léptem.

Jimin POV:

A lelkem, mint valami szikla zuhant a sötét, fekete semmibe. A világ megszűnt körülöttem, én pedig csak álltam, majd mikor leesett, hogy barátom nem ébred fel, elvesztettem a fejem. Mintha kívülről néztem volna magam, ahogy Jin hyung mellett térdepelve üvöltök és a hajamat tépem. Hangomat, mintha egy vastag üveg mögül hallgattam volna, amit aztán betörtek Jin kinyíló szemei.

-Jin - motyogtam sírva miközben még mindig őt öleltem, de aztán So-Young megkért, hogy engedjem el, mert le kell őt ápolnia.

Soha többet nem akartam elengedni, de most muszáj volt. Hyung annyira gyenge volt, hogy nem bírt megszólalni, de egy halvány mosolyt küldött felém, amitől rögtön jobban éreztem magam.

So-Young megkért, hogy hívjam újra a kórházat, de nem volt térerő, ami nagyon fura volt, hisz emlékszem, hogy innen a kocsi mellől hívta őket. Ebben a pillanatban szirénázó hangokat hallottunk közeledni, és mindenki megkönnyebbült. Mindjárt vége ennek a rémálomnak.

-Menj eléjük Jimin - kért meg a dokinő (most már így fogom hívni hehe) én pedig elindultam. Mielőtt kiértem volna a fák közül láttam, ahogy elhúznak mellettem.

-Ne! - kiáltottam és kiszaladtam az útra - Itt vagyunk! - kezdtem el integetni hátha a visszapillantóban észrevesznek, de csalódnom kellet - Ajj - rúgtam beleva sávelválasztó betonba és visszamentem.

Mikor nehezen odataláltam csak annyit láttam, hogy Namjoon hyung a bal karját fogva kint járkál idegesen a dokinő pedig bent a helyén tevénykedett.

-Mi történt? - kérdeztem mikor odaértem.

-Suga elájult - tájékoztatott a leader hyung - Túl sok vért vesztett. So-Young épp próbálja elállítani a vérzést - rázta a fejét, majd ijedten nézett rám - Hol a segítség?

Szomorúan megráztam a fejem, majd széttartam a karjaimat.

-Nem vettek észre és tovább mentek.

-Francba, francba, francba - rúgott bele egy ágba, de a mozdulat fájdalmat okozott a karjában így inkább leült és próbált megnyugodni.

-Jimin hol vannak? - kiáltott ki a kocsiból a dokinő.

Neki is elmondtam, mire értetlen képet vágott.

-Ennek semmi értelme - rázta a fejét - A kocsim ott áll az út szélén. Azt biztosan észre kellett venniük.

Most rajtam volt az értetlenkedés sora. 

-Én semmilyen kocsit nem láttam ott - kezdtem el lassan ingatni a fejem, mire a dokinő elsápadt.

-Akkor nem fognak észrevenni, ha nem állsz kint - vonta le a következtetést és ekkor újra meghallottuk a szirénákat, mire ő abba az irányba kapta a fejét, majd újra rámnézett - Fuss! - szólt rám - Észre kell venniük.

Hallottam, hogy egyre közelebb érnek. Kábé 30 méternyire voltunk az úttól. Mint, akit puskábból lőttek ki indultam meg.

Minden erőmet összeszedtem és bokrokat, mert kidőlt fákat átugorva rohantam. Bokámat már alig éreztem annyira fájt és hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi van, ha most éppen ezzel teszem tönkre, és soha többet nem táncolhatok. 

Erre a gondolatra kétségbeestem és későn vettem észre a földből kiálló gyökeret. Fájó lábam beleakadt, és már csak az előttem elsuhanó piros és kék fényeket láttam, majd homlokomon erős ütést éreztem és minden elsötétedett....