Életmentő (BTS SUGA FF)

Telefonhívás

Suga POV:

Senki nem tudta hova ment és hogy miért. Éjjel ment el, senki nem volt ébren és csak egy cetlit hagyott hátra, amire leírja, hogy keressenek másik orvost, mert neki el kell mennie hosszabb időre és hogy majd én mindent elmagyarázok.

Egy frászt.

Ki se nyitottam a levelet. A nővérnek és az ápolónak meghagytam, hogy senkinek se beszéljenek róla. 

Oké nem vagyok egy észkombájn, de mégis ki merne kinyitni egy ilyen levelet? Mindenki tőlem várja a magyarázatot és én semmit sem tudok mondani. Ha olyan van benne, ami csak kettőnkre tartozik, akkor ez lenne életem legkínosabb élménye...

Napok óta ki se mentem a szobámból, hiába próbálkozott az új doki, aki mellesleg egy középkorú bácsika volt, aki nagyon kedves és megértő, de állandóan ki akar vinni a többiek közé.

Sokat hadakoztunk. De mindig én nyertem.

Most is, egy héttel az után, hogy elment, egyedül üldögéltem az ágyamon, laptopom a combomon és fejhallgatóban dolgoztam egy új dalon. Szerintem el se kell mondanom milyen hangulatúról van szó...

Nem hívott, nem keresett. Szóval az az éjjel semmit sem jelentett neki. Hát legyen.

Nagyban gondolkoztam egy rímen, mikor valaki helyet foglalt az ágyamon, velem szemben.

-Jimin most nem érek rá - löktem oda neki rá se nézve.

-Már pedig most beszélünk - kapta le fejemről a fejhallgatót és mielőtt bármit reagálhattam volna a gépem is elvette.

-Hé - akadtam ki - Dongsaeng tiszteld az idősebbet!

-Azt teszem - rakta a háta mögé a két tárgyat, hogy semmiképp se érjem el - A tisztelethez hozzátartozik, hogy odafigyelünk egymásra és neked most segítség kell.

-Ne - ráztam meg a fejem határozottan - Ne is próbálj róla beszélni értetted? - néztem rá mérgesen.

Egy ideig csendben tanulmányozta arcomat, majd lassan bólintott, mint aki most értett meg valamit.

-Szóval történt köztetek valami - mondta halál nyugodtan.

-És ha igen az min változtat? - fordítottam el a tekintetem bosszúsan. Nincs menekvés. Jimin simán elmehetne pszichiáternek is... vagy gyónós papnak...

-Szóval - kezdte lassan - Aznap este történt valami, majd másnap elment - szűkültek össze szemei - Te megbántottad?

-Én? Dehogy! - kértem ki magamnak döbbenten - Ellenkezőleg - sóhajtottam és fejben visszamentem az ominózus estére, mikor csillagokat néztünk és végre megbeszéltük a dolgokat. Kiderült, hogy tévedtem, erre most úgy tűnik még egy dologban tévedtem.

Félreismertem. Csak egy trófea vagyok neki, akit az ujja köré csavart, majd mikor sikerrel járt, lelépett...

-...Yoongiiii - zökkentett ki gondolataimból, mire fáradtan ránéztem. 

-Jimin hagyjuk ezt jó? - fordultam a tolószékem irányába, hogy beleüljek. Kaptam egy ilyen fura lépcsőszerűséget az ágyamhoz, amire le tudtam tenni a gipszes lábam és könnyebben, egyedül is bele tudtam ülni a tolószékembe.

-Az mi? - hallottam Jimin hangját. 

Értetlenkedve néztem rá. 

Ő közelebb húzta magát, majd a párnám alá nyúlt.

Ijedten kaptam keze után.

-Hyung - mondta homlok ráncolva - Az egy levél?

-Nem - vágtam rá és gyors megoldáson törtem a fejem - Az egy dalszöveg.