Életmentő (BTS SUGA FF)

Karantén

So-Young POV:

Felrohantam a lépcsőkön a másodikig, majd kitártam az osztályra vezető ajtót és körbenéztem. Ideges nővéreket láttam, meg pár ápolót, de orvost egyet sem. Biztos nem tudtak bejutni a tömegtől. Igaz használhatták volna a lépcsőt, ahol én jöttem, de ezzel most nem akartam foglalkozni.

Három bejárat van a szinten, ahol be lehet jönni. Egy-egy a recepció két oldalán, plusz ahol én bejöttem, de ezt is csak kártyával lehet kinyitni. 

Elindultam az őrjöngő és sikítozó hangok irányába. Befordultam a sarkon és láttam, hogy az öltönyös testőrök próbálják visszatartani őket, de látszott, hogy nem bírnak el ennyi elszánt lánnyal, és csak idő kérdése mikor jutnak át. A tömegben észrevettem pár rendőrt is, akik több kevesebb sikerrel próbáltak utat törni a közöttük, hogy a testőrök mellé állva segédkezzenek. 

Tudtam, hogy nagy kárt nem tehetnek a fiúkban, de felháborító volt, hogy semmivel sincsenek tekintettel az állapotukra. Nincs 48 órája, hogy lesodródtak és fel is borultak a furgonjukkal, ráadásul a műtőből is csak tegnap délután jöttek ki. Megálltam a tömeggel szemben és gondolkoztam. Nem tudjuk a fiúkat elszállítani máshova egyrészt azért, mert amint meglátják őket a lányok még jobban fognak erőlködni és sikítozni és végén lehet még át is jutnak, másrészt pedig előbb-utóbb úgyis rájuk akadnak. Gyors és azonnali megoldás kellett.

Körbenéztem a folyosón. Balra tőlem volt a váró. Egy kávé automata, egy tolószék, tűzoltó készülék a falon... Áhh ez nem lenne hosszútávon hatásos. Tovább fordultam, de mögöttem csak a rémült ápolónőktől teli folyosó volt. Ők se tudták mihez kezdjenek. Sose találkoztunk még ilyen esettel. Sóhajtva fordultam tovább, ahol egy kórterem volt, és az ablakon át hirtelen elkaptam Suga tekintetét, aki Jin kezét fogva, aggódva ült mellette és a szemeivel némán kért segítséget. Egy pillanatra elvesztem mélybarna szemeiben és a zaj is mintha halkabb lett volna.

És akkor beugrott.

Megfordultam és a recepció pultja mögé szaladtam. Volt ott egy szekrény, amit csak kulccsal lehetett kinyitni. Előkaptam a kulcscsomómat és kikerestem a sárga darabot. Kinyitottam vele az aprócska szekrényt, majd azonnal rátenyereltem a kulccsal azonos színű gombra.

A falon lévő jelzőfények rögtön bekapcsoltak és piros fénnyel kezdtek el világítani. Erre mindenki felkapta a fejét és a sikítozás is halkult kissé, de nem szűnt meg. Hangja ugyan nem volt, csak fénye, de még így is felkeltette a figyelmet. 

Előjöttem a pult mögül és végignéztem, ahogy a hatalmas ajtók becsukódnak, kizárva ezzel a nemcsak a döbbent és ledermedt lányokat meg testőröket, hanem azoknak hangját is. Ellenőriztem, hogy a másik is becsukódott-e, és örömmel vettem tudomásul, hogy igen.

Megkönnyebbülve indultam vissza, mire mindenki hatalmas vigyorral a száján gratulált és köszönte meg, hogy véget vetettem ennek. 

Miután már kezdett frusztrálni a sok dicsérő szó, inkább elküldtem őket, hogy nézzék meg minden rendben van-e a betegekkel. Mindenki azonnal elsietett, én pedig lassan utánuk indulva sorra jártam minden kórtermet.

Utolsónak hagytam a Bangtan fiúk szobáit. Mikor beléptem Jimin, Taehyung és Jungkook szobájába meg se látszott rajtuk, hogy megijedtek volna, de a szemükben láttam, hogy azért ők is megkönnyebbültek.

-Okos húzás dokinő - mondta Jimin egy kacsintás kíséretében.

-Köszönöm - mondtam nevetve.

-Ez jobb volt, mint egy James Bond film - vihogott Tae.

-Azért megnéztem volna mit tettél volna, ha beszabadulnak te Bond - mondta Kook.