Életmentő (BTS SUGA FF)

Támad az Army

Suga POV:

Reggel ébredtem csak fel, immár sokkal kipihentebben. Nyújtózkodtam egyet, már amennyire gipszeim és kötéseim engedték, majd Jin felé kaptam a fejem. 

Már nem volt rajta a lélegeztető és a gép sem csipogott. Egy pillanatra elkapott a páni félelem, de ekkor megmozdult.

Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, mire Jin lassan megpróbált felém fordulni, de a nyakrögzítőtől nem tudott sokat mozdulni. De a szeme sarkából láthatott, mert erőtlenül bár, de elmosolyodott.

-Hogy vagy Hyung? - kérdeztem. Rossz volt sápadt arcát nézni. Ha lehet még az én bőrömnél is fehérebb volt, pedig engem aztán tényleg nehéz lepipálni.

-Jól... asszem - nyögte alig hallhatóan.

-Hívjak valakit? - kérdeztem.

-Nem - nyelt egyet - Azt mondták... hogy ma... jöhetnek... látogatók.

Szegénynek nagyon nehezére esett a beszéd, ráadásul a rögzítő miatt nem lehetett neki így kényelmes, ezért visszafordult és tovább bámulta a falat. Elszomorodtam. Miért pont ő? Miért pont az, aki a leginkább vigyáz ránk, gondoskodik rólunk nap mint nap és hallgatja meg a problémáinkat és próbál meg segíteni? Miért pont ő? Miért nem én? Úgy vágytam valamire, ami enyhíti ezt a lelki fájdalmat, mert kezdett rajtam úrrá lenni az önvád, a szomorúság és a melankólia. De mindennél jobban vágytam arra, hogy minden olyan legyen, mint régen. Bárcsak ne történt volna meg ez a baleset! Bárcsak sose született volna meg az a szarvas! Bárcsak ne beszéltük volna rá őt és Namjoon-t, hogy menjünk valahova!Bárcsak én sérültem volna meg és nem Jin...

Merengésemből a folyosóról beszűrődő hangok ébresztettek fel, és az ablak felé kaptam a fejem, ami a folyosóra nézett. Be volt húzva a függöny, de árnyakat véltem felfedezni mögöttük.

-Látni akarjuk - hallottam Jimin akaratos hangját - És ebben még a gipszezett lábam sem fog megakadályozni, nemhogy maga! Engedjen!

-Pihennie kell - hallottam egy hangot, ami valószínűleg egy nővéré lehetett - Menjen vissza. Majd ha az orvos engedélyezi meglátogathatja őket.

-De én most fogom - nyílt ki az ajtó és egy két mankóra támaszkodó lábszárközépig gipszes Jimin lépett be, mögötte két öltönyös és két nővér. Aztán Kook és Tae is utat tört magának, majd bezárták az ajtót.

Azonnal visszatért belém az életkedv.

-Jimin te idegmánias balek - mondtam nevetve utalva arra, hogy mekkora mániája másokat bosszantani.

-Suga te - akadt meg a tekintete a gipszes lábamon és karomon - te több gipsszel és kötéssel rendelkező élethiányos álomszuszék.

Ezen mind felnevettünk, majd mind Jin köré gyűltek.

Nehezen bár, de felültem, majd Tae segítségével felálltam és egy Jin ágya mellett álló székre leültetett. Jimin is leült, majd Jin-re néztünk.

Látszott rajta, hogy örül nekünk, azonban figyelmeztettem őket, hogy ne fárasszuk ki, és szerencsére teljesen tisztában voltak az állapotával, így visszafogták magukat.

-Namjoon és Hoseok hogy vannak? - kérdeztem látogatóinkat.

-Már mindketten ébren vannak, most jövünk tőlük - adott Tae helyzetjelentést.

-Hoseok hyung még elég gyenge akárcsak Jin - folytatta Kook kicsit szomorúan, látszott rajta, hogy megviselték a történtek. Tae mellé lépett és átkarolta, mire Kook a mellkasába fúrta a fejét.