Életmentő (BTS SUGA FF)

Az igazság

-Kérdezhetek valamit? - fordultam felé, mire lassan rám nézett.

-Kérdezz - nyelt nagyot.

-Elmondanád mi bajod van? - tettem fel a nagy kérdést szinte suttogva.

Nehezen vettem rá magam, de már nagyon idegesített, hogy nem tudom miért ilyen velem.

Egy ideig szomorúan nézett szemeimbe, majd elkapta tekintetét.

-Nem akarsz beszélni róla? - kérdeztem kedvesen - Azért küldtem Jimin-t hogy ő hátha tud segíteni, ha én nem...

-Segített - szakított félbe, majd immár kissé bátrabban nézett rám - Csak nem tudom hogyan kezdjek hozzá.

Egy ideig elgondolkozva néztem rá.

-Talán kezd az elején...

Suga POV:

-Talán kezd az elején...

Nagyot sóhajtottam. Jimin szerint az egyenes út az, ami vezet is valahova... Na igen de hova? Ki tudja, hogy fog reagálni? Mi van, ha soha többet nem akar majd emiatt beszélni se velem? Pedig már annyira kezdtem megkedvelni...

Nyeltem egy nagyot, majd ép kezemet a gipszesre tettem és összeszedve minden bátorságom nekikezdtem.

-Kihallgattam egy telefonbeszélgetésed - mondtam halkan, lehajtott fejjel - Minha férjével beszéltél és... Nem tudom hogy mondjam el - ráztam meg a fejem zavartan - De úgy vettem ki, mintha... - tartottam egy jó hosszú szünetet, közben félve ránéztem, hogy eddig mi a reakciója, ám ő csak kíváncsi és kissé értetlen fejjel nézett rám, amitől maradék bátorságom is elszállt.

Csak hebegtem habogtam valamit, ám ő fejét rázva megállított.

-Yoongi legyél egyenes - nézett szemeimbe, amiből csak úgy áradt a kedvesség és a bizalom - Hidd el nem tudsz olyat mondani, amit ne hallottam volna még életem során - húzta el mosolyogva a száját - Csak mondd ki.

Őszintén szólva szavai most az egyszer nem nyugtattak meg. Kötve hiszem, hogy valaha is gyanúsították volna már meg azzal, hogy kavart a legjobb barátnője férjével...

Ismét lehajtottam fejem, mert nem mertem a szemébe mondani. Nagy levegő. Nyugi Yoongi. Mondd ki, hogy végre könnyebb legyen. Hogy jobb legyen. Meg fogja érteni. Csak bátran.

-Azt vettem ki a beszélgetésből, hogy viszonyod volt vele - hadartam el gyorsan összeszorított szemekkel, majd vártam. 

És vártam és vártam.

Na mi lesz már? Hol marad a kifakadás a vádlás a lehordás?

Azonban egyik sem jött. 

Helyette más hallottam.

Lassan engedtem szemeim szorításán, majd egyik szememmel szó szerint kikukucskáltam pilláim alól és rá pillantottam. Azonban a látványtól mindkét szemem kinyílt és kissé jobban felé fordultam.

-Te most komolyan nevetsz? - kérdeztem döbbenten.

Úgy elkezdett röhögni, hogy alig kapott levegőt. Kezét a szája elé tette és összegörnyedve próbált levegőhöz jutni. Válla rázkódott, lábaival pedig a terasz kövezetét rugdosta.

-Te.. Most... Nem.. áháháhhhh - röhögött teli tüdőből.

-Ezen mi a vicces? - kérdeztem most már türelmetlenül - Mondd már mit gondolsz, mert megijesztesz - mondtam.