Életmentő (BTS SUGA FF)

Zavar

So-Young POV:

Csodálkozva ráztam a fejem, mikor Yoongi csakúgy elment mellettem.

Ennek mi baja?

Vállat vontam és visszamentem a fiúkhoz. Mivel Jin már végzett a reggelivel elkezdtem leszedni a kötéseit, hogy kicseréljem. A két járni tudó elment édességet kunyizni a házvezetőnőtől. Jimin Namjoon és Hoseok közé gurította magát és vidám eszmecserébe kezdtek.

-Hogy érzed magad? - kérdeztem a legidősebbet, miközben levágtam a kötést a karjáról, ami még narancssárga volt a jódtól, amit a műtétnél kentek rá fertőtlenítőként. A varratot hamarosan ki lehet majd venni - írtam fel magamnak.

-Jól - mondta.

-Ne hazudj - néztem rá.

Sóhajtott egyet.

-Gyengének érzem magam - suttogta, hogy a többiek ne hallják - Ami nagyon fura, mert sose szoktam ilyen lenni - hunyta le szemeit.

-Pár nap alatt visszanyered az erődet - biztattam és óvatosan megvizsgáltam a karját, hogy mennyit gyógyult eddig - Szépen gyógyul - mosolyogtam rá, majd óvatosan új kötést tekertem rá, majd nagyot sóhajtottam - Most pedig leveszem az arcodról is - néztem rá.

Nyelt egy nagyot, majd aprót bólintott.

Óvatosan kezdtem el eltávolítani a szeme körül lévő kötést. Mikor teljesen levettem, hoztam egy tükröt, mert tudtam, hogy látni szeretné magát.

-Hú - mondta arcát szemlélve, majd lassan közelített hozzá ép karjával és óvatosan megérintette - Rosszabbra számítottam.

-Nagyon szépen gyógyul - mosolyogtam rá.

-Köszönöm - nézett rám hálásan, mire mosolyogva bólintottam és eltettem a tükröt - Szeretnéd, ha tennék vissza rá kötést? Elfertőződni már nem fog.

Egy ideig gondolkozott, majd megrázta a fejét.

-Inkább nem - sóhajtott - Mennyire fog látszani? - kérdezte félve.

-Erre nehéz válaszolni - ráztam lassan a fejem - Nem kellett ugyan összeölteni őket, de kicsit mélyek, azonban tapasztalataim alapján egy éven belül nyoma sem lesz, viszont vannak kivételek.

-Értem - bólintott.

Megfogtam ép vállát és a szemébe néztem.

-Legyen hited - mondtam, majd tovább mentem Hoseok-hoz.

Suga POV:

So-Young épp Jin kötését vette le mikor visszaértem. Nem vett észre, és mivel senki nem figyelt rám, csak leültem tolószékembe és mélyen gondolkozva figyeltem minden mozdulatát.

Minden betegével úgy bánt, mintha a testvére lenne. Kedves volt, vigasztaló és mérhetetlenül buzdító. Olyan becsületesnek tűnt és annyira látszott rajta, hogy mennyire szereti a körülötte élőket, hogy hatalmas kétségek közt őrlődtem. Reggel még azon gondolkoztam, hogy ha nem történik meg a baleset, lehet sose találkozunk vele. Pozitív kisugárzása már szinte hiányzott volna a mindennapjaimból, azonban még mindig nem tudtam eldönteni két dolgot.

1.: Örüljek neki, hogy találkoztam vele, annak ellenére, hogy ez egy majdnem halálos kimenetelű balesetnek köszönhető?

És 2.: Vajon tényleg viszonya van Minha férjével?

A másodiknak már a gondolatától összeugrott a gyomrom. Nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyet tegyen, de hiába törtem rajta a fejem, nem tudtam másra gondolni. Ezt tartottam csak lehetségesnek, és azonnal el is hittem volna, ha nem róla lett volna szó...