I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

03.

Az szürke ég sokkal elérhetőbbnek tűnt, mint a partról, szinte már könyörgött, hogy nyúljak bele, de ez persze lehetetlen volt. A szírt sem volt olyan magasan, hogy erre képes legyek, s figyelmem egyre inkább az alattam elterülő látvány foglalta le. Az erdők védelmező falakként vették körül Lapusht, amik közül csak néhány autópálya vezetett ki Forks felé. Az apró faházak még kisebbnek tűntek, hol szétszórtan, hol egymás mellett sorakozva álltak néhány kisbolttal vegyítve, még az iskola magas, régi épületét is láttam.

A köves partot vízből kisodródott ágak díszítették, néhol nagyobb fatörzsekkel padgyanánt, elég távolgásra a sötét tengervíz nyelveitől. A sziklák a szírt alatt elszórva magasodtak ki az egyre nagyobb hullámokból, melyek makacsul igyekeztek elnyelni mindent. Nem volt bizalom gerjesztő.

Bizonytalan arccal bámultam Vivre, aki még mindig a dacos hullámokat vizsgálta, egyre inkább bepánikolt, mire tekintetem a fölényesen vigyorgó Deanre siklott. Vékony, beesett arca volt, rikítóan zöld szemei, hegyes fülei és idiótán taréjosra zselézett haja. Nem, akkor sem csókolom meg!

- Ott vannak Ashék! – mutatott bizakodóan Viv a part egyik pontjára, ahol valóban Ashleyt és Charliet véltem felfedezni, mindkettejük valami törölköző vagy takaró félét tartogatott, aminek láttán kirázott a hideg. A rövid nadrág és póló nem volt éppen megfelelő öltözet a rezervátumban, főleg ha az ember a hideg vízbe készült, a szél minden porcikám csípte.

- Öh...helló. – Dean hangja meglepett volt és zavart, mire követtem tekintetét, ami Paulon, Samen és Jareden akadt meg. Mindhárman értetlen arccal bámultak ránk, szintén eléggé hiányos öltözékben. Csak egy levágott szárú farmer volt rajtuk, sötét bőrük alatt csak úgy tagadtak az izmok, s látszólag egyiküket sem zavarta a hideg.

- Mi folyik itt? – kérdezte végül Jared, mikor megunta, hogy némán bámul rám Deanre pillantott, hiszen sejtette, hogy ő a ludas. Barna szemei eléggé barátságtalanul villantak a fiú felé, de az mintha észre sem vette volna.

- Csak egy fogadás – vont vállat zsebre vágott kézzel.

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte Viv rám pillantva, nem nagyon akart tudomást venni más jelenlétéről.

- Biztos – bólintottam lenézve rá, fél fejjel magasabb voltam nála, pedig aztán én sem voltam százhatvanötnél magasabb.

- Ezért jössz nekem egyel! – szögezte le, mire újra bólintottam. – És most tudod mi jön? – kérdezte. – Bájvigyort fel és integess! – kacagott fel, majd bájosan intve a többieknek egy szaltóval már el is tűnt.

- Ahogy a barátnőm mondaná; örültem a találkozásnak – hajoltam meg színpadiasan, majd lazán a szírt szélére lépdeltem, s hátradőlve hagytam, hogy magával rántson a gravitáció.

A hideg levegő már nem csípett annyira, szinte már jólesően fogott körbe a hűvösség, ami egész addig markában tartott, amíg el nem nyert a jéghideg víz. A hullámok hosszú perceknek tűnő pillanatokig vettek körbe, s nem eresztettek, a tüdőm kezdett összeszorulni levegő hiány miatt.

- Kim?! – hallottam a víz felszínéről Viv aggódó hangját, ami sokat segített. Rá jöttem merre kell úsznom, így egyhamar előbuktam a vízből. Tüdőm hálásan, fulladozva szívta be az oxigént, miközben én próbáltam megmaradni a felszínen, s megkeresni barátnőmet, aki gyorsabbnak bizonyult, mert mire észbe kaptam már a kezem után nyúlt, hogy ne vesszünk el egymás mellől.

- Jól vagy? – kérdezte, mire nagy nehezen bólintottam. A hullámok egyre jobban az egyik szikla felé vezettek, s mielőtt elúszhattunk volna én fájdalmasan csapódtam a kőnek, ami jól érezhetően felsértette a csípőm. A sós víz egyre inkább marni kezdte a sebet, azt hittem megőrülök tőle.