I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

15.

Az est eléggé nehezen, de lezajlott. Az utolsó fél órában azt hittem teljesen megőrülök, főleg mert anyám egyre inkább belejött az utálatos szerepébe, s alig vártam, hogy ez elől Jared végre megmenekülhessen. Ahogyan észre vettem eléggé rezzenéstelenül, jól vette anyámék kérdéseit, de tudtam, éreztem, hogy egyes dolgok nagyon megbántották őt, amikről feltétlenül beszélni akartam vele mielőbb. Ő is így lehetett vele, mert miután elbúcsúzott a családomtól az ajtónál még szorosan megölelt, s pimasz mosollyal csak annyit mondott;

- Nyisd ki a szobád ablakát – kérte, mire értetlenül bámultam fel rá, de nem tudtam megkérdezni, hogy miért, mert minden szavamat elfojtotta egy csókban.

Pár pillanatig figyeltem, ahogy elindul a motorja felé, majd becsukva az ajtót felrohantam az emeletre, hogy kinyissam az ablakot, amit anyám persze egyből félre értett és leparancsolt a konyhába segíteni a mosogatásban, miközben Lizzel, Dommal és még apával is össze futottam, mikor ők elvonultak a szobájukba. Ez csak egyvalamit jelenthet; beszélgetni akar velem. Tudtam, hogy Jaredről lesz szó, ez nyilvánvaló volt, de konkrétan még sejtésem sem volt, hogy pontosan miről, elvégre annyi minden piszkálhatta anyám csőrét kedvesemmel kapcsolatban.

- Miben segítsek? – kérdeztem mellé állva, s választ sem várva törölgettem el a tányérokat és egyebeket, majd raktam őket a helyükre, miközben anyu beszélni kezdett.

- Nagyon...kedves fiú ez a Jared – mormolta anyu, de nem volt túl meggyőző, csak próbált elég körítés adni az igazi mondandójához; – Talán túl jó is hozzád – mondta, miközben folyton a kezére és tányérra zúduló vizet figyelte. Nem mert rám nézni.

- Hogy érted? – értetlenkedtem, volt egy tippem mire akart kilyukadni, de azt még én magam sem akartam elhinni. Nem akartam elhinni, hogy anyám képes lenne ilyenre gondolni...

- Lefeküdtetek már? – kérdezett rá nyíltan.

- Nem – feleltem az igazsághoz híven, kezdtem egyre biztosabban venni, hogy pont afelé a téma felé közeledünk, amitől én féltem.

- És nem félsz attól, hogy... csak arra vár? Mármint kicsim, te szép vagyok, csinos lány vagy de nem hiszem, hogy egy ilyen fiúhoz illő – mondta, de nem tudtam eldönteni; örül neki vagy bosszankodik emiatt.

- Tévedsz! – sziszegtem dühösen, egyre inkább elpattant bennem egy húr, ami már egész nap feszült anyám viselkedése alatt...

- Én csak reálisan látom a dolgokat, Kim, hiszen te még olyan naiv vagy... – végig akart simítani az arcomon, de én elrántottam a fejem, s elfojtott könnyekkel rohantam fel a szobámba, hogy azt magamra zárva végre elzárhassam magamtól a családom.

Az ajtó hangosan becsapódott, s zár kattant, majd a szívem is leállt pár percre, mikor Jaredet vettem észre az ágy szélén ücsörögni.

- Hogyan? Mióta...? – kérdeztem, s igyekeztem eltüntetni az időközben már kiszökött könnyeket.

- Mindent hallottam – motyogta összeszorított állkapoccsal, izmai olykor megremegtek, ahogyan igyekezett vissza fojtani kikívánkozó dühét, melyek anyám szavai hallatán törtek ki belőle. – Mégis... mégis hogy mondhat ilyet?! – morogta.

- Nyugodj meg, hiszen azért lássuk be; az anyáknak, főleg az enyémnek az a dolga, hogy rossz oldalról közelítsék a dolgokat... én sem értem miért vagy velem, nemhogy anyám – szorosan összehunytam a szemem, mikor rá jöttem, hogy rossz fele kanyarodtam a témában. – Mármint... – próbáltam volna kimagyarázni, de félbevágott, s mikor újra kinyitottam a szemem ott állt előttem és haragosan nézett le rám.