I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

16.

A lábam lassan süppedt be a kavicsos homokba, miközben a hatalmas sziklafalhoz sétáltam, elképzelésem sem volt miképp jutok át azon a rohadt falon. Ezt nem gondoltuk át teljesen...

Mielőtt még eszembe juthatott volna olyasféle őrült ötlet, hogy neki futásból felugrok a hátrálásnál neki ütköztem valakinek, mire ijedten lapultam vissza a sziklafalhoz. Jareddel szemben.

- Jézusom, Jared! – rivalltam a fiúra, aki fölényesen vigyorogva bámult le rám. – Halálra rémisztesz!

- Hogyan engeszteljelek ki? – kérdezte még mindig vigyorogva, teljesen a falhoz préselve.

- Hm... – mormoltam elgondolkodva, de mielőtt válaszolhattam volna ajkai már az enyémet ostromolta. Csókunk a másodpercek múlásával egyre inkább elmélyült, karom szorosan fonódott a nyaka köré, míg az ő kezei az oldalam szántották fel és le, miközben teljesen nekem feszült egész testével. Teljesen átjárt a forróság.

- Szent a béke? – kérdezte huncut mosollyal az ajkain, homlokát az enyémnek támasztva.

- Azt hiszem – motyogtam kábán, forgott még körülöttem a világ, csak az ő, barna szemei maradtak egy helyben és néztek vissza rám olyan hihetetlenül szerelmesen, amitől megremegett a térdem. – De amúgy beszélni akartál velem, nem? – kérdeztem kicsit észhez térve, mire arca pár árnyalatnyival elkomorodott, s összekulcsolt ujjakkal kezdtünk el sétálni a parton. Meg sem éreztem mellette a hideg szelet, ami máskor csípte, teljesen kipirosította az arcom.

- Igen, szóval... ugyebár mondtam, hogy van még egy dolog ezzel a farkasos léttel, amit még nem mondtam el, mert időt akartam... – kezdett bele, mire bólintottam. – Meséltem az olyan extra képességekről, mint az egymás gondolataiban turkálás, és szóval van még egy valami... Úgy hívják bevésődés – Látszólag minden szavával meg kellett küzdenie, hogy érthetően magyarázza a dolgokat.

- És ez mit rejt? – kérdeztem, kezdett idegesíteni, hogy nem néz rám, hogy folyton a lába elé néz vagy a tengerre. Mi lehet az a bevésődés, amit nem mer nekem elmondani?

- Ez nálunk farkasoknál úgymond a párválasztás – Apró grimaszt vágott, mikor rá jött milyen hülye szóval próbálta magyarázni az egészet. – Ez amolyan szerelem első látásra, csak sokkalta erősebb, mikor a farkas meglátja a lenyomatát az örökre a szívébe vésődik, ez segít neki megtalálni azt a lányt, akivel letudja, leakarja majd élni az egész életét... Onnantól kezdve nincs senki más, nincs az a hatalom, ami elválaszthatná a bevésődésétől.

- És te belém vésődtél? – kérdeztem halkan, hiszen minden jel arra utal, hogy én vagyok a lenyomata, hogy azért van velem, mert belé vésődtem.

- Igen – bólintott, hosszú percek után végre rám nézett, de megrémíthette, amit látott, mert arcán aggodalom és szomorúság futott át. A szemem marták a könnyek, teljesen megszégyenülten éreztem magam, noha ezt jó hírként is felfoghattam volna, hiszen akkor nem választhatja őt el tőlem senki...

- Kim...? – kezdte volna, de félbe szakítottam. Most én kerültem a tekintetét.

- Ez mindent megmagyaráz, máskülönben miért vettél volna észre... – leheltem. – Gondolhattam volna, hogy van valami más is emögött – szipogtam. Nem akartam elsírni magam.

- Nem, Kim, rosszul fogod fel – ellenkezett azonnal Jared, újra a kezem után kapott, ami időközben kihullt forró érintése alól, de én elhátráltam tőle. Nem akartam tovább itt időzni.

- Én teljesen jól fogom fel! – vágtam közbe újra. – Jared, én nem akarom, hogy kényszerből legyél velem!

- Ez nem kényszer! – ellenkezett újra, testén olykor remegések futottak át, nagyon felháborította a dolog, hogy én ezt az egészet, ami köztünk történt kényszernek neveztem. De az volt!