I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

07.

Aznap még Vivvel is beszéltem, ugyanis ő is otthon volt, szinte fuldoklott a náthától, de annál nagyobb lelkesedéssel mesélte, hogy milyen féltékeny volt minden lány, mikor Jared elvitt a kórházba. Elmondása szerint Jasmine szinte vörösödött a dühtől, s másnap mikor nem mentem már suliba úgy tapadt Jaredre, mint valami pióca, ami nem elégszik meg az eddig kapott vérrel, míg Jared szinte levegőnek nézte. Szerinte nagyon is aggódott értem, mert folyton az óráját nézte és minden kérdésre ő felelt a tanároknak velem kapcsolatban, szerintem csak beképzelte. Mármint Viv. De attól azért jól esett, akaratlanul is felébredt bennem a remény, amit még csírájában igyekeztem elfojtani.

- Kim, itthon vagy? – kiabálta anyu a földszintről.

- Egy pillanat! – szóltam vissza, miközben gyorsan elvégeztem a zuhanyzás utáni simításokat, s lesiettem anyuhoz.

- Hogyhogy haza engedtek? – kérdezte. – Hogy vagy?

- Jól – feleltem tömören, láttam kissé megbántott arcán, hogy már kitalált egy számára megfelelő témát, amit mielőbb felakar hozni.

- Hogy jöttél haza? Apád? – kérdezte. Egyre inkább beigazodott a sejtésem...

- Nem, egy osztálytársam – mondtam nyíltan. – Jared, azt hiszem össze is futottatok vele a kórházban...

- Igen, nem tudom Kim, nem tetszik nekem az a fiú... Legutóbb is Sammel láttam – mondta megrovón.

- Nem különösebben tudom kikkel lóg – adtam az ártatlant. – Viszont nem kell félned, Jared csak egy barát, talán még annyi sem és teljesen jó fej – vigyorogtam. Valamiért a kisördög a vállamon folyton azt sugallta, hogy hergeljem anyut, hogy álljak ki Jared mellett, amit én meg is tettem, s végül annyival ott hagytam Monicát a konyhában, hogy holnap Jareddel újra találkozom, ugyanis megadja a leckét. Nem kértem engedélyt erre, csak törődjön bele és kész.

A reggel sokkal kellemesebben ért, mint tegnap a kórházban, főleg azzal a ténnyel, hogy nyugodtan lustálkodhatok még; nem nyit rám senki!

Bármennyire is próbáltam elterelni a figyelmem azért tekintetem időről időre az órára villant, ami eléggé nehezen akarta róni a köreit. Alig vártam, hogy leteljen a suli idő, noha abban sem lehettem biztos, hogy Jared tényleg eljön.

Délben végül sikerült rá vennem maga, hogy felkeljek, magamra vettem egy egyszerű szabadidő ruhát, ami melegítő naciból, egy egyszerű fekete pólóból és egy nadrághoz illő felsőből állt. Fél kettő lehetett, épp feltettem a teát főni, mikor csengettek, s az én szívem hatalmasat ugrott. Abban a pár pillanatban, amíg az ajtóhoz értem százszor megbántam, hogy nem normális ruhát vettem fel, mikor tudtam, hogy jönni fog.

- Hali – mosolyogtam, mikor kinyitottam az ajtót.

- Helló – viszonozta mosolyom, miközben szemérmetlenül végig nézett rajtam, amitől eléggé elpirultam.

- Bocs, hogy nem díszmagyarba öltöztem – nevettem fel eléggé zavartan, miközben még inkább elvörösödtem, s inkább be engedtem őt.

- Dehogyis! – ellenkezett. – Szerintem aranyos, jól áll – vigyorgott újra rám, s mintha élvezte volna, hogy teljesen zavarba hoz.

- Kösz – motyogtam. – Nappali megfelel? – kérdeztem. – Most készül a tea, kérsz?

- Igen és igen, köszönöm – mosolyogta továbbra is, s el is tűnt a nappaliban, míg én a konyhába mentem leellenőrizni a teát.

- Még pár perc... – utaltam a teára, leülve a kanapé másik felébe figyeltem, ahogy közénk pakolja a könyveket, ugyanis az apró dohányzó asztalon már az én cuccaim pihentek.