I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

29.

A hetek hol gyorsan, hol lassan teltek. Változó volt, mint ahogyan a kedvem is a terhesség miatt. Ahogy nőtt a pocakom én annál inkább aggodalmas lettem, féltettem a babát, hiszen az orvos felvilágosított mindent komplikációról, amit ez idő alatt érhet engem vagy a babát. Nem kockáztattam, szorgalmasan szedtem a vitaminokat, amiket az orvos javasolt és igyekeztem minden utasítást betartani. Még a hatalmas ürességet is félre tettem, amit minden áldott nap éreztem. Nem akartam felizgatni magam, ártott volna a babának az idegesség.

Apu vett nekem egy albérletet, s minden anyagi dologban támogatott, noha mondtam neki, hogy nem kell és amint tudom mindent vissza fizetek. Az iskolában halasztottam, fogalmam sem volt róla mikor fejezem be, de nem különösebben érdekelt. Majd annak is eljön az ideje.

A farkasfiúk valóban mindenben védeni próbáltak, egyfolytában kötelességüknek érezték, hogy elkísérjenek az orvoshoz, illetve leginkább Jacob állt folyton a rendelkezésemre, hatalmas bűntudatot érzett, amit egy nyugtató, biztató szavam sem tudta lerombolni. Magát okolta, noha én Bellát tartottam bűnösnek. Ez miatt gyakran vitáztunk, bár ahogyan jött a kilencedik hónap egyre inkább tereltük a témát. Valóban nem akartam felidegesíteni magam. Ahhoz túlságosan féltettem a babát, aki mint kiderül fiú lesz. Jared is fiút akart, s szívből örültem, hogy ahol most van ott biztos ő is boldog a hírtől. Egy egészséges kisfiú, aki ha szerencsém van olyan lesz, mint az apja, márpedig a csöppség eléggé gyorsabban nőtt, mint az átlag babák. Lehetett látni rajta, hogy benne van a quileute vér.

Dominic a tavaszi szünet végére vissza utazott tovább tanulni, de megígérte, hogy mindenféleképpen itt lesz, mikor jön a baba.

A temetés is meg volt, még a terhességem legelején, elmondhatatlan az a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor kedvesem levezették a mélységbe. Egyszerre akartam feltörni a koporsót, életet rázni kedvesembe és csendben összerogyni a földön, hagyni, hogy belőlem is kiszálljon valami, ami már rég kiszakadt belőlem. Egy részemet, azt a Kimet, aki Jareddel voltam szerelmemmel együtt eltemették.

Csendben ücsörögtem Jacob mellett az anyósülésen, kezem a hasamon pihent, miközben a mellettünk elhaladó házakat figyeltem. A köztünk lévő csendet csak a rádióból szóló halk zene törte meg.

- Az orvos legutóbb azt mondta, hogy ha a baba ilyen mértékben fejlődik sokkal előbb fog világra jönni... – törtem meg a végül a csendet. – Nálatok is így volt?

- Azt hiszem – bólintott. – Legalábbis így lenne logikus, de gondolom a baba úgyis jelzi, ha már ki akar jönni.

- Én is ettől félek – mormoltam. Sajnos a kisfiú elég nagyokat tudott rúgni, olykor már attól féltem, hogy valamimet szétrúgja.

- Erős farkas lesz belőle, ha úgy alakul... Jared büszke lenne rá – mosolyogta halványan Jacob. Egy időben senki sem merte előttem megemlíteni szerelmem nevét, s én is még csak gondolni is alig akartam rá. Féltem a rám törő fájdalomtól, de aztán rá jöttem, hogy farkasom említése csak jót tesz a lelkemnek. Az hogy másoktól hallottam Jared nevét csak segített, megmutatta, hogy ezt az egészet nem álmodtam, hogy egyszer tényleg volt egy fiú, aki ennyire szeretett és pár pillanatra is, de vissza hozta kedvesemet a lelkembe. Az üresség abban a pár másodpercben csillapult.

- Már ha nem kapott volna szívrohamot az ijedtségtől – tettem hozzá, belegondolni is rossz volt mit szólt volna kedvesem, mikor olyan hatalmas fájások jöttek rám, hogy olykor még az eszméletemet is elvesztettem. Jacob elfojtott egy apró nevetést, majd leparkolt a Forksi kórház előtt és kisegített a kocsiból. Hát igen, a pocakom növekedésével a mozgás is egyre nehezebb lett.

Az aulában szokás szerint sokan voltak, az orvosok kórteremből-kórterembe siettek, míg mi a helyiség közepén lévő recepcióra sétáltunk, hogy megkeressük Mr. Bankset.