I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

23.

A percek teltek, s végre valahára Paul is betoppant eléggé zilált és zavart állapotban. Semmire sem figyelt, legtöbbször a gondolataiba merült oly annyira, hogy még enni sem kért, pedig Emily már a sértődés határán állt, elvégre mi az, hogy egy farkas nem kér enni? Ráadásul pont Paul! Paul szétszórtsága nem csak nekem tűnt fel, a többieknek is szemet szúrt, de valahányszor rá kérdeztek a fiú csak mormolt valamit az orra alatt és újra igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe. Eléggé nehezére esett.

Megragadva egy még becsomagolt szendvicset elindultam Paul felé, aki a tűz másik felén ült és bámult maga elé. Szemöldöke összeszűkült annyira gondolkodott valamit, majd meglepetten nézett fel rám, mikor az orra alá dugtam a szalvétába csomagolt ételt.

- Ha nem eszel Emily még a végén besértődik – mondtam. – Te sem akarhatod...! – makacskodtam, mire felsóhajtva halványan elmosolyodott és elvette a szendvicset, miközben én leültem mellé.

- Te is kérdezősködni jöttél? – kérdezte sokat sejtőn két hatalmas harapás között.

- Ha nem akarod nem kérdezek, de elmondhatod, ha akarod kérdések nélkül is – válaszoltam.

- Délután kimentem az erdőbe futni pár kört, hogy este nyugodt legyek... – kezdett végül bele percek múltán. – Csak aztán észre vettem valamit vagy valakit... már igazság szerint ezt sem tudom eldönteni, szóval észre vettem, mire ő elfutott, nem hinném, hogy előlem... Egy újabb vámpír szagot éreztem meg, eddig még nem járt erre, elkezdtem üldözni, de a folyónál elvesztettem a szagát és azt is, akit üldözött – mesélte. – És olyan fura érzésem van, nem tudom megmagyarázni – sóhajtotta. Teljesen kikészítette, hogy nincs tisztában az érzéseivel.

- Ha az sors úgy akarja, hogy még találkozzatok akkor fogtok, de addig minek idegeskedsz? – kérdeztem. – Fölösleges olyanon agyalni, ami lehet nem is fontos vagy ilyesmi...

- Ügyes próbálkozás – mosolyodott el végül féloldalasan, mire halványan elpirultam, tisztában voltam vele, hogy eléggé zagyván magyaráztam, de látszólag megértette. – Azért kösz!

- Igyekszem – vigyorodtam el. – Ha pedig nem tudsz magaddal mit kezdeni Embry szerintem biztosan szívesen kiharap egy darabot a füledből – mosolyodtam el gonoszan, mire a fiú csak hitetlenkedve felhorkantott Embry pedig cinkosan felém kacsintott. Hallotta minden szavam és látszólag eléggé fölényesen érezte magát, hogy mondhatni őt ítéltem győzelemre.

- Ne reménykedj – szólt oda neki Paul. – Szét kaplak mielőtt felvonyíthatnál!

- Azt hiszed?! – röhögött Embry, s már meg is indult, hogy vállba lökje haverját, s eltűnjenek a fák takarásában. Pár perc múlva a két hatalmas farkas tört ki az erdőből, s a tűz körül, biztonságos távolságra tőlünk kezdtek el marakodni. Eléggé megijesztett néhány pillanat, elvégre nem minden nap lát ilyet az ember, ráadásul nem tudtam eldönteni, hogy ez még mindig játék-e.

- Ne aggódj, csak hülyülnek – ült le mellém Jared vigyorogva, egyből átkarolva.

- Melyikük melyik? – kérdeztem, bár a sötéttől nem sokat láttam belőlük, csak annyit amennyit a tűz megvilágított.

- A nagyobb szürke Paul, a kisebb fekete foltos Embry – válaszolta. – Ez szabálytalan! – kiabálta közbe, mikor Paul beleharapott a másik farkába és elkezdte húzni a földön. Elfintorodtam a látványra.

- Ez nem fáj? – kérdeztem, egyre inkább aggódtam, hogy valamelyikőjüknek baja esik, de látszólag senki sem foglalkozott ezzel különösebben. Talán nekem sem kellene.

- Hát...fáj, de nem vészes... Azért figyelünk egymásra – nyugtatott meg még mindig jót derülve félelmemen.

- Hát akik gyorsan gyógyulnak megtehetik – mormoltam, mire csak felnevetett, s közelebb hajolva megcsókolt.