I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

17.

Nem akartam suliba menni, egyáltalán nem volt kedvem mellé ülni és a közelében lenni. Már számítottam a gúnyos, mindentudó tekintetekre Jared hódolóitól, akik az utóbbi időben legszívesebben megöltek volna, mert lecsaptam a kezükről a fiút. Hát tessék, most újra az övék lehet... Nekem így nem kell, s bár úgy éreztem nélküle még a levegő is nehezebben áramlik a tüdőmbe túl makacs voltam ahhoz, hogy elé álljak és bocsánatot kérjek. Semmi ilyet nem tettem.

Egyszerűen becsengetés előtt egy perccel leültem a helyemre és egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla, noha szinte tapintani lehetett volna köztünk a feszültséget, amit mindenki észre vett. Csak Viv mert hozzám szólni és akkor is kényesen vigyázott, hogy teljesen átlagos témákról beszélgessen, mint például Dom hazajövetele, Liz vagy az ünnepek. Nem nagyon szerettem az ünnepeket, általában csak a veszekedés volt és jobban szerettem lesétálni a tengerpartra. Olyankor nyugodt volt a környék, mindenki a fűtött házakba vonult én pedig egyedül lehettem a tenger morajlásával és a gondolataimmal. Idén is ezt terveztem.

Barátnőm alig várta a szünetet, már tegnap mindent becsomagolt, ugyanis az ünnepekre megállíthatatlanul készült a keresztanyjához New Yorkba, elmesélte, hogy minden szünetet ott tölt, amikor csak tud menni, hihetetlenül imádja a várost, s abban is biztos, hogy amint képes lesz megállni egy lábon kiköltözik a Nagy Almába.

- Majd csinálj néhány képet – kértem mosolyogva, megjátszott lelkesedéssel, érdekelt mit mesélt és örültem is a boldogságának, de ha nem kényszerítem ki magamból nem tudtam volna megütni azt a magas hangot, ami a lelkesedéshez és az örömhöz kell.

- Az nem adja vissza hitelesen a látványt, mikor a butikok karácsonyi díszekbe borulnak és esténként a Central Park gyönyörű, a villanyoszlopokon és fákon égők vannak, ráadásul mikor leesik a hó... – lelkendezett. – Mesés... – sóhajtotta. – Ráadásul Amy nénikém úgy ismeri a legjobb helyeket, mint a tenyerét, ez az évis nagyon jó lesz!

- Úgy legyen! – bólintottam mosolyogva, majd hálát adtam az égnek, hogy becsengettek és a tanár megjelent az ajtónál. Végre újra a gondolataimba merülhettem, ami által kicsit kizárhattam világomból Jaredet, újra a betűk formájára koncentráltam, pont úgy mielőtt újra találkoztam volna vele az átváltozása után.

Az idő telt, a mellkasom feszített és a feszültség csak nőtt. Annyi kimondatlan dolog maradt köztünk, ami bármelyik pillanatban kitörhetett volna, hogy minden eltelt perc kockázatos volt. De szerencsére az órák napokká nőtték ki magát, s mielőtt észbe kaphattam volna az utolsó napon ücsörögtem és hallgattam a behozott karácsonyi dalokat, melyek betöltötték az apró termet. Teljesen karácsonyi hangulatba csapott át az osztály, csak én nem tudtam élvezni a szabad foglalkozásokat.

- Na, jól van osztály! – csapta össze a tenyerét osztályfőnökünk. – Sorakozzatok fel az ünnepségre – mosolyogta, s adott pár percet, míg mindenki talált magának egy párt és beállt a másik mögé. Minden évben volt ilyen karácsonyi műsor, egy kis beszéd és zene. Csak a szokásos.

- Hol is leszünk? – kérdezte Viv hangosan, hogy a tanár is hallhassa.

- Tornaterem – felelte tömören, majd kinyitva az ajtót el is indult az osztály élén.

- De imádok nyomorogni... – fintorgott Viv szorosan belém karolva, hogy ne vesszünk el egymástól.

- Tudod, az ünnepek össze hozzák az embereket – gúnyolódtam, mire csak felnevetett, s maga után húzott a tömegbe.

A tornaterem nem volt valami hatalmas épület, épp hogy elfért benne az egész iskola, de még így is megkaptuk a jó kívánságokat, ha valakinek neki mentünk, s azt viszont kívántuk... Idióta barmok!