I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

09.

A még fehér fűző szorosan fogta körbe lábamon a korcsolyát, miközben az ujjaim már ellilultak annyira szorítottam a csomót rajta. A cipő éle halkan koppant a betonon, ahogy óvatosan két lábra álltam és próbáltam megszokni, hogy a szilárd talaj kissé eltűnt a talpam alól. Könnyen belejöttem, miközben begyömöszöltem az apró bokszba Viv csizmája mellé az én cipőmet, s követtem őt ki a szabad ég alá. A hatalmas korcsolya pálya közepén volt egy apró jégmentes felület, ahol néhány szék és asztal volt, na meg onnan szólt a zene, ami körbe járta az egész teret. Hangulatos volt.

Charlie és Ash egymás mellett ácsorogva támaszkodtak a korlátnak, miközben elfojtott vigyorok közepette figyelték, ahogy Viv átlép a jégre és közelebb húzva magát a korláthoz igyekezett szokni a korcsolyázás örömeit. Én is követtem őt.

- Na? – vigyorogta Charlie, szinte várva, hogy mikor esek el.

- Megy ez – vigyorogtunk össze Viviennel, aki immár kapaszkodó nélkül siklott ide-oda. Nekem nem ment ilyen könnyen, az első percekben teljesen elfelejtettem miként kell lökni magam, alig mertem felemelni a lábam, de aztán beadtam a derekam a felém nyújtott karnak és hagytam, hogy barátnőm magával húzzon, s együtt tegyük meg az első óvatos köröket. Minél jobban belejöttem annál inkább gyorsabb tempóra vágytam, élvezet volt hallgatni a korcsolya és a jég találkozását. El is felejtettem milyen jó érzés.

- Verseny? – kérdezte Viv felvont szemöldökkel, mire csak bólintani tudtam. Mindketten neki feszültünk a hideg jégnek, s úgy lőttünk ki onnan mintha sosem lenne vége a pályának, s noha azt hittem a kanyarnál elesek mégis teljesen más okozta vesztésem okát. Jared.

Kikerekedett szemekkel meredtem a fiúra, aki szintén rám bámult, míg a mellette ácsorgó indián nő egy kislány lábára rakta a rózsaszín korcsolyát.

- Ah... – nyögtem fel fájdalmasan, mikor azt hittem át esek a korláton.

- Győztem! – kacagott fel messzebbről Viv. – Kim? – kérdezte értetlenül, majd mikor észre vett oda siklott mellém és aggodalmasan rakta kezét a hátamra.

- Jól vagyok – egyenesedtem ki. – Semmi gáz, csak gondoltam hagylak nyerni – legyintettem fölényesen, próbáltam nem nagyon kimutatni, hogy a szikla ugrásnál támadt sebem talán felszakadt az ütközésnél.

- Hát hogyne, de mit keres itt Jared? – kérdezte Viv mindent tudóan, mire csak megráztam a fejem jelezve, hogy nem tudom. – Mindegy – vont vállat végül, s újra magával rántott.

- Jaj, bocsánat – kerültem ki az utolsó pillanatban a kislányt, aki Jareddel jött. – Viv, lassabban! – szóltam rá a lányra, majd kitépve kezem az övéből hagytam, hogy tovább menjen, míg én lassabb tempót vettem fel. Nem volt kedvem elesni.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, miközben azon igyekeztem, hogy ne sok jelét mutassam ki annak egy biccentésen kívül, hogy észre vettem Jaredet, bár ő alattomosan folyton a tudatomba kúszott és nem hagyott nyugtomat. Így történhetett meg, hogy mire észbe kaptam a korcsolya megakadt a jégen én pedig teljesen elvesztve az egyensúlyom először előre billentem majd végleg hátra estem. A fenekem fájdalmasan huppant, míg a fejem koppant a kemény jégen. Egy ideig nem éreztem semmit, aztán hirtelen a fejem tompán elkezdett fájni, s zúgni. Forgott felem a világ, de azt még mindig nem értem, hogy Jared mi a frászért jött be a jégre, mikor annak szélére világosan ki volt írva, hogy cipőben tilos!

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, felém hajolva. – Nagyon beütötted magad? – segített felülni, mikor rá jött mit akarok.

- Ah, nem – hazudtam megrázva a fejem, de ez csak rosszabbított a helyzeten. Még inkább fájni kezdett a fejem. – Amúgy mit keresel itt? – kérdeztem rá hirtelen, amire látszólag ő sem várt, de betudta annak, hogy bevertem a fejem. – Ha nem tudnám, hogy hülyeség biztos azt mondanám, hogy követsz – adtam hangot újabb gondolatomnak, s most már szívből reméltem, hogy tényleg betudja szavaimat a fejfájásomnak.