air catcher//joshler

tizenötödik rész

Mielőtt elkezdenénk, van egy NAGYON fontos hírem, szerintem titeket is érdekelni fog. A legjobb barátaimmal(ReinaRogers és Hanna_Free) elkezdtünk közösen egy könyvet. Tylerről, Josh-ról és Bry-ról szól. Szerintem nagyon érdekes lesz nekünk íróknak is, mivel amint beindul a cselekmény az alapján kell majd folytatnunk a könyvet, hogy az előttünk lévő hogy fejezte be. Ha valakit érdekel, a felhasználónk neve threebrynerdsclique a történet neve pedig Tour Frens.

#promóvége

Josh szemszöge:

Beléptem a házunkba. Estefelé járt, így nem volt meglepő hogy sötét volt. Ami viszont meglepett az az, hogy nem ment a tévé. Nem égett egy villany sem. 

- Hahó! - üvöltöttem el magam.

De nem jött válasz.

- Anya, itthon vagy?!

Nem szólt vissza senki. Sietve előkaptam a telefonomat és felhívtam anyámat. Kicsengett. Aztán sípolt egyet, és hangpostára irányított át. Bepánikoltam. Mégis hol lehet anyám?! Lehet, hogy engem ment megkeresni? Ha miattam történne vele valami, azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak.  

Felhívtam apámat. Igazából nem tudom miért, hiszen anyával utálják egymást... De egy próbát megért. Nem tudott semmit, viszont mikor a testvéreim megtudták hogy mi történt, kitört az apokalipszis. Már ott tartottak hogy rendőrt hívnak, de megnyugtattam őket.

- Majd én megtalálom.

Na de kivel? Hogyan? Egyedül lehetetlen. És akkor eszembe jutott valami: Tyler. Őrült ötlet volt, tudom. De mit tehettem volna?

Így hát ő volt a következő akit hívtam. Nem tellett sok időbe, mire felvette.

- Haló? - szólt bele fáradt hangon.

- Szia. Vészhelyzet van.

- Mi történt? - hallottam a hangján, hogy feléledt.

- Nem találom anyám. Nincs itthon. Egyszerűen eltűnt...

Majd motoszkálást és ajtócsapkodást hallottam. Biztos már készül. Rá mindig lehet számítani.

- De te nem otthon voltál egész nap?

- Ami azt illeti, nem. Találkoztam a srácokkal, és együtt töltöttük a napot, mert egy ideig nem tudjuk majd...

- Hogy-hogy?

- Megmondtam nekik, hogy kilépek.

- Mikről maradok le... De mindegy. Már majdnem kész vagyok, találkozzunk a parkban - mondta, majd lecsapta.

Nekem nem kellett sokat készülődnöm, így hát elindultam. Bár nem szerettem anyámat, de most aggódtam érte.

Gyerünk Josh, ha már megígérted a testvérdeidnek, akkor ne kelljen csalódniuk benned.

Pár perc alatt odaértem. Megpillantottam őt pár száz méterre. Meg se várta hogy odaérjek. Elkezdett üvöltözni. Nagy hangja volt, nem tagadom... De mondanom sem kell, semmit nem értettem belőle.

- Nem értem! - vágtam félbe.

- Micsoda?

- NEM ÉRTEM!

- Idefigyelj Josh, nem érdekel hogy mit nem kértél, most figyelj ide-

- NEEEM ÉRTEEEEEM! - végre csöndben maradt.

- Hát akkor gyere közelebb - kaptam válasznak.

- Szerinted mit csinálok?

Kb. fél perc múlva odaértem.

- Szia.

- Szia. Szerintem nagy esély van rá, hogy itt van valahol anyukád.

- Miért lenne itt?

- Ne kérdőjelezz meg. Váljunk szét. Te mész erre, én meg arra - elkezdett mutogatni.

- Oké. És mi van, ha nincs itt?

- Hát, akkor keressük máshol. A telefonod legyen kihangosítva, hogy biztosan halld ha hívlak - azzal elviharzott.

Így hát elindultam abba az irányba amerre Tyler mutogatott. A telefonom vakujával világítottam magam előtt az utat, figyelve arra hogy minden kis részletet alaposan megfigyeljek.

Kb. negyed óra múlva csörgött a telefonom. Tyler volt az. Nem haboztam, rögtön felvettem és a fülemhez tettem.

- Haló? - szóltam bele.

- Megtaláltam.

- Hol vagy?

- Nem messze onnan ahol találkoztunk. Most lerakom, mert amíg ideérsz tárcsázom a mentőket...

- Micsoda?! - de nem jött válasz.

Elkezdtem rohanni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Hogy őszinte legyek, abban sem voltam biztos hogy jó irányba megyek, de reménykedtem hogy így van. Szerencsére így volt.

Amint megláttam Tylert, a látásom elhomályosodott. Nem tudom, hogy a könnyektől, vagy a sokkhatástól. Nem akartam anyámra nézni. Nem akartam tudni, hogy mi történt vele.

Aztán még is megtettem. Mikor odanéztem, a szívem akkorát dobbant hogy szerintem még Tyler is hallotta. Éreztem, ahogy vér szökik a fülembe a dühtől. Anyám a földön feküdt a kedvenc kabátjában. A ruhái megvoltak, viszont a táskája, amit mindenhova magával hurcibált nem volt mellette; ellopták. A másik dolog ami rögtön feltűnt, az egy nagy lila folt volt az arcán.

- Van pulzusa és légzése is - törte meg a mellettem álló fiú a csöndet - a mentők pedig pár perc és itt vannak.

- Köszönöm.

Ennyit tudtam kinyögni mielőtt a földre rogytam volna. Csöndesen zokogtam. A vállaim rázkódtak a sírástól. Reméltem, hogy Tyler nem vette észre. Gyenge voltam. Egy sérült kissrác, aki nagyot képzelt magáról; ezzel másokat veszélybe sodorva. Egy senki.

Eszembe jutott minden, amit kiskoromban anyukámmal csináltunk. Közösen, mint egy normális család-két szülő és a gyerekek. Azonban ez a család már rég széthullott. És nem maradt semmi.

Ekkor Tyler átkarolt hátulról. Abbahagytam a zokogást; meredten bámultam magam elé. Ekkor megszólalt:

"Minden rendben lesz."

Sziasztok!
Meghoztam végre az új részt. ;) Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott de ötletem se volt, hogy mit írjak. Azonban mikor végre jött az ihlet, akkor jött vele egy csomó más ötlet is. Tehát megpróbálok majd hosszabb részeket posztolni, bár ez a Tour Frens(amit érdemes olvasni!!!) mellett picit nehéz lesz, de sebaj. 😇

- Örös |-/