air catcher//joshler

tizenhatodik rész

Tyler szemszöge:

A mentők szerencsére gyorsan ideértek. Felrakták Laura testét egy hordágyra, majd betették a mentőautóba. Én és Josh gyorsan beugrottunk, majd bezárták az ajtókat.

Szótlanok voltunk. A padlót bámultam, és gondolkodtam. Biztos, hogy nem súlyos sérült. Ez adott egy kicsi megnyugvást. Azonban amikor ránéztem Joshra, ez a kis nyugalom is elszállt; szörnyen nézett ki. A szemei vörösek voltak a sírástól, az arca teljesen sápadt volt. Rossz volt így látni. Nagyon rossz.

Nem sokkal később beértünk a kórházba. A mentők kiugrottak a kocsiból és kinyitották a hátsó ajtókat. Gyorsan megragadták a hordágyon fekvő Laurát és berohantak vele. Én és Josh is kiszálltunk az autóból és utánuk mentünk. Amikor beértünk az épületbe, már csak annyit láttunk hogy beviszik a 107-es szobába. Mikor odaértünk, elolvastuk az ajtón lévő feliratot: Sürgősségi.

Csak nem lehet ennyire súlyos! Vajon mi történhetett?

Ránéztem Joshra. Nem hittem volna, hogy egy ember lehet annyira sápadt, mint ahogy ő nézett ki. Görnyedten állt mellettem, a szemeit a földre szegezte. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Most meg kéne szólalnom? Úgy sem válaszolna. De valamit tennem kell!

- Jól vagy? - jött ki belőlem.

Gratulálok Tyler Joseph, ez volt a lehető legkínosabb dolog amit egy ilyen szituációban kérdezhettél volna valakitől. Majdnem elsüllyedtem a föld alá miközben mentálisan pofoncsaptam magamat.

- Szerinted jól vagytok, Tyler? Úgy nézek ki? - hallatszott a hangján, hogy fájt neki az előző mondatom. Olyan volt, mint egy bomba. Ha egy rossz szólt szólsz rögtön robban, és kiakad. De nem hibáztattam ezért.

Bár bevallom, nem számítottam rá hogy ennyire megviseli ez az egész. Azok után, amit az anyja tett vele... De akármilyen rossz szülő is, akkor is ő az édesanyja. Persze abba annyira nem láthattam bele, hogy mi zajlik náluk.

Nem sokkal később felemelte a fejét és a szemembe nézett. Először nem akartam visszanézni rá; féltem a látványtól. Nem akartam ilyen állapotban látni. Segíteni akartam neki. De nem tudtam hogyan...

De még is visszatekintettem rá. Csak néztünk egymás szemébe, amíg el nem kezdtek potyogni a könnyei, aztán hangosan zokogott. Megfogtam a vállait, és elvezettem a mögöttünk lévő várópadhoz, majd leültettem. Én is lehuppantam mellé, aztán átöleltem. Visszaölelt. A fejét a melkasomhoz nyomta, és így zokogott tovább. Én pedig hátát simogattam hogy megnyugodjon. Jó érzés volt. Nagyon.

Egyre jobban elcsöndesedett. Fél óra múlva azon kaptam magam, hogy elaludt. Óvatosan letoltam magamról, majd a fejét a vállamra helyeztem. Perfekt.

Nem sokkal később kinyílt a kórterem ajtaja és rövidesen kihozták Laurát is. Elkezdtem rázni Josh vállát, hogy ébredjen fel.

- M-mivan? - jött az értelmes kérdés.

Megnyaltam az ujjamat és beledugtam a fülébe. A reakció nem maradt el.

- Fúj bazdmeg, mit csinálsz?

- Most már ébren vagy?

- Igen..

Megpöcköltem a karját, hogy rám figyeljen. Amint ez megtörtént, rámutattam a hordágyra amin épp Laurát vitték.

- Anya!!! - üvöltött egy hatalmasat. Mint egy öt éves.

- Csönd már, egy kórházban vagyunk! - majd a szájára tettem a kezem.

- Haaoooeeeáeeee - motyogta a tenyerem alatt.

- Basszus, csikiz ahogy beszélsz! - nevettem fel, majd elvettem a kezem a szájáról.

Ekkor azonban kilépett a főorvos. Megállt egy pillanatra, ránk nézett majd elindult felénk. Mondanom sem kell, azonnal elcsöndesedtünk.

- Maguk Laura Dun hozzátartozói? - kérdezte.

- Josh Dun vagyok, a fia - felelt Josh.

- Én pedig őt kísértem el - szólaltam meg én is - A legjobb barátja vagyok.

- Rendben van. Mr. Dun, az édesanyját átszállítottuk egy másik szobába, pontosabban a
138-asba. Holnaptól lesz látogatható.

- Köszönjük.

- Ami pedig azt illeti, állkapocsműtétet hajtottunk végre rajta. A támadója olyan erősen megütötte, hogy eldeformálódott az állcsontja, de helyrehoztuk. Ezen kívül még agyrázkódást kapott. Két hétig tartjuk bent, utána hazamehet. Most viszont menjetek haza, pihenjétek ki magatokat. Holnap már be lehet menni hozzá.

- Nagyon szépen köszönjük - mondtam, majd felálltunk.

- Figyelj... - mondta Josh, miközben kisétáltunk az épületből.

- Hm?

- Nem aludhatnék nálatok? - kérdezte bátortalanul.

- Persze, hogy nálunk aludhatsz, Josh! - válaszoltam, majd előkaptam a telefonom hogy felhívjam anyámat.

Természetesen beleegyezett. Hazafele úton pedig leinformálta a testvéreit, akik megígérték hogy holnap reggel amint tehetik ott lesznek a kórházban. Mikor végre hazaértünk tudtam, hogy ez egy nagyon jó éjszaka lesz.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy egy csomó ideig nem volt rész, de nagyon el voltam havazva a sulival+a magánéletemmel. Most viszont volt időm posztolni, ugyanis holnap valami rajzos foglalkozásra megyek(pedig nem tudok rajzolni😂), és ellóghatom a sulit. Kedden(a szülinapomon, hehe) pedig zeneházba megyünk, szóval az összes "szar" órám elmarad, és az előkészítőmet is ellógom. A szerda pedig a legkönnyebb napom, szóval tanulnom sem kell.😍 Szóval számítsatok sok eseménydús részre a jövő(lassan ezen) a héten! 😋 Az utolsó mondatot pedig remélem hogy nem értette félre senki... Ez még mindig egy bromance fic, nem smut.

- Örös |-/