Szökőév - A viráglord dala

Orange Juice Blues - Narancslé szomorúság

Február 18.

Nagyon furcsán érzem magam a tegnapi este után. Ahogy felébredtem az iskola fizikaszertárában, azonnal elkezdett hasogatni a fejem, és alig kaptam levegőt. Émelyegtem. Ezen felül nem is tudom, hogy pontosan mi történt. Levon és Rick elvittek egy bárba, és volt ott pár lány meg pia. Igazából főleg Robbie-ra emlékszem, meg a hányásra. Azt viszont képtelen vagyok felidézni, hogy hogyan jutottam vissza ide. Egy örök titok marad az az este. Most viszont egy csokor virág van a kalapomba tűzve. Szerintem nem is fogom eltűntetni onnan. Egész jól mutat, nem úgy, mint a folt a kabátomon. (...) Most esik a hó, és én úgy döntöttem itt maradok ma. Enni úgysem tudnék semmit, és a narancslé, amit Ricky-től kaptam tökéletes lesz egész napra. Kezdem megkedvelni ezt a környezetet. Ebben a kis szobában nincs is más, mint néhány üvegcse folyadék, kémcsövek, üvegkádak, mérőeszközök, meg ilyesmik. Szerencsére a hely apró ugyan, de hátul a szekrény mögött pont van annyi hely, ami pont eltakar, ha éppen benyitna valaki. Az előbb is bejött egy tanár, körülnézett, és fel sem tűntem neki. Nem is értem, hogy egy művészeti iskolának miért van fizikaszertára. Viszont ennél kisebb ablakot, mint, ami itt van, még sosem láttam. Koszos is, de legalább az útra néz. Így az utca is itt ül velem. (...)

Folyamatosan Robbie jár az eszemben. Olyan furcsán nézett ki, és úgy is beszélt hozzám. Mégis, mintha beleszerettem volna, pedig tudom, az lehetetlen. Az én szívem üres, nem tud senkit sem szeretni. Mégis itt röpköd körülöttem a dolog. Mi az, ami annyira vonz benne. És miért pont ő? Mármint, Levon, Rick és Richard is ugyanolyan különcök. Még barátok is, vagy inkább testvérek. Csak én vagyok egyedül. Mindig, magányos.

Február 19.

Nagyon jól esett a tegnapi semmittevés. Aludtam, és kortyoltam a narancsos üdítőt. Felhúztam magamra az egyetlen szép ingemet, és belógtam a könyvtárba, ahonnan lenyúltam egy könyvet. Vladimir Nabokov írta, a címe Lolita. Egy öreg, pedofil pasasról szól, akinek megtetszik egy fiatal lány. Nagyon lassú könyv, és ha nem angol lennék, valószínűleg nem is érteném mit olvasok. Talán ezért porosodott a könyvtárban, és nem vette ki eddig évekig senki. Bár, a tartalomra gondolva nem is értem miért lehet ez a könyv egy iskola falai között. Ezek a gazdag művészcsemeték cseppet sem normálisok. Mégis, kezdem megszokni. Ők is csak emberek. (...)

Még mindig sokat gondolok a kanadai fiúkra. Nem tudom, hogy vajon látom-e őket még valaha. Lehet, hogy még csak nem is New Yorkban laknak. Talán sosem hallok többé felőlük. Azt hiszem bánnám. Sajnálnám, ha nem találkoznék velük többet, pedig tönkre tették a kabátom. Miattuk egy napig alig bírtam felkelni, és azt hiszem rendesen elrontottam négy lány éjszakáját is. Mellesleg még mindig lila a hátam Levon csapkodásai miatt. Mégis, régóta nem éreztem olyan jól magam, mint akkor. Különben is, attól még, hogy hajléktalannak álltam, még nem kell barátnélkülinek is lennem. Jövök nekik egyel, amiért felnyitották a szemem. Ezzel az arccal sokakat megnyerhetek magamnak. Főleg lányokat. Eddig nem is igazán fogtam fel, hogy egy szépfiú milyen hatással lehet a környezetére. Sokkal többre vagyok képes, mint képzeltem. Kezdem azt érezni, hogy többre vagyok hivatott, mint csak lézengésre az utcán. Valamire, amit más nem tud megtenni. Olyan régen találkoztam utoljára a reménnyel, hogy alig ismerem fel. Hiába mondanám, hogy árva vagyok, érzem, nem. Az ember sosincs egyedül, és erre most jöttem rá, mikor teljesen szabaddá váltam. Aki szembe jön velünk az utcán, aki lát az ablakból, vagy éppen kölcsön ad egy zsebkendőt, az a mi oldalunkon áll. Már nem akarom bárkitől azt kérni, hogy értsen meg, mert úgysem fog. Mindenki csak magát látja a tükörbe nézve. (...)