They are around us (régi, másik könyvben átírás folyamatban)

Az emlékek tengere (1.évad 0.rész)

Mióta az eszemet tudom egy reménytelen világban élek. ,,Miért van ez? Miért történt így?"-általában ezek a gondolatok szelik át a fejemet, bennem zűrzavart keltve. A szüleimet mindössze 4 éves koromig láttam, utána történt valami. Csupán annyira emlékszem akkorról, hogy egy szobába rohantam, ahol azt láttam, hogy a szüleim a földön feküdtek. Vérben úszva. Emlékszem, hogy elkezdtem sírni, majd valaki megfogta a vállamat hátulról. Nagyon megijedtem, gondolhatjátok. De nem tettem. ,,Ki tette ezt?" - kérdeztem. A fiú nem szólalt meg csak hátulról átölelt, majd így szólt: ,,Annyira szomorú ez, hogy szinte már szánlak. Mondd nem akarsz velem jönni?". Erre megfordultam és egy fiatal fiút láttam, mai szemmel olyan 10 lehetett kinézetre. Vörös szemei a rózsa vérvörös színére emlékeztettek.

-Ki vagy te? - kérdeztem tőle.

-Úgy látszik nem akarsz velem jönni. Rá van írva az arcodra. Majd később találkozunk, Rose. - mondta, majd mint a kámfor eltűnt.

Az emlékeim csupán ennyik akkorról. Ezután meg még annyi emlékem van, hogy 5 évesen az utcákat jártam az esőben, árván, egyedül és végtelenül magányosan. Olyan lehettem az emberek számára, mint egy kisnyúl a mező közepén egyedül, aki céltalanul bolyong. Egy kis városban voltam ekkor, ahol védelmi zóna volt a ,,nem kívánatos látogatók ellen". Hirtelen valaki megszólított mögülem.

-Hé! Te! Te, várj!

-Én? - fordultam meg és kérdeztem mogorván tőle. Kb. 25 éves lehetett a férfi, aki volt előttem.

-Igen, te. - mondta. - Mondd, mit keresel itt, ilyen időben? Nem félsz, hogy otthon már aggódnak a szüleid?

Ezekre a szavakra hátatfordítottam és tovább mentem. Hallottam, hogy mögöttem a férfi még mindig kiabált utánam, de ez engem nem érdekelt. Mentem tovább. Majd valaki hátulról fellökött. Egy velem egykorú lány volt az.

-Ó! Bocsánat! Nem láttalak... A rémes kinézetedtől. - mondta kuncogva, majd elment. Láttam, ahogy anyukájához szalad és kézen fogva elmennek.

,,Csak nekem van ez a sors szánva...?" - gondoltam magamban.

Hirtelen a piros lámpák fénye és a hangos hangszorók hangja lepte be a város minden egyes pontját.

,,Élőhalottak közelednek az északi irányból!!! Kérünk minden embert, hogy hagyja el a védelmi zónát a déli menekülő útvonalat követve. Élőhalottak közelednek az északi irányból!!! Mindenki mentse magát és ha megtehetik segítsenek az esetleges segítségreszorulókon! Élőhalottak közelednek az északi irányból!!! Sok sikert mindekinek!" - mondta el szövegét a bemondó.

Mindenki szaladott a déli menekülő útvonal irányába. Én egy kicsit még egy helyben álltam és elgondolkoztam, majd egy kicsivel később én is megindultam arra, amerre a többi ember is. Sikeresen kijutott minden ember a kapun, viszont oldalról már a zombik közeledtek. Még mai napig emlékszem arra, hogy mennyi ember sírt és visítozott, míg én egy csepett sem féltem. Én gyorsan előre szaladtam a többi ember közül és siettem abba városba, ami a legközelebb van tudtom szerint. Ahogy futottam, észre sem vettem, de egy zombi, aki a földön kúszott, meg fogta a lábamat és lehúzott a földre. Meg akarta harapni a lábamat, de én küzdöttem ellene. Bármit is tettem egyre közelebb férkőzött és amikor már megharapott volna valaki rálépett teljes erőből az élőhalott fejére. Egyből meghalt. Felnéztem, hogy láthassam ki mentett meg. Egy idősebb férfi volt. Megfogott és a karjába vett.

-Mondd jól vagy? - kérdezte, de nem válaszoltam. - Nem...féltél?

Éreztem, ahogy egy könny csordult le az arcomon. Talán mindig is tudtam, de nem mertem be vallani magamnak, hogy mennyire gyenge és ijedt vagyok valójában. Túl makacs voltam, azt hittem, hogy ebbe a világban annyi is elég, ha úgy teszek, mint aki erős és bátor. De tévedtem.

-Tudom, hogy nehéz egy ilyen világban élni. De senki sem várja el tőled, hogy ennyi évesen ne félj ettől. Mindenki az elején fél tőlük, sőt mint te is láttad itt is vannak, akik félnek. Úgyhogy ne aggódj. - mondta a férfi.

Ő volt az első, aki átlátott az álcámon és, aki ezeket a szavakat mondta nekem a szüleimen kívül.

Azóta vele, pontosabban Patrickkel éltem és másik 3 velem egykorú emberrel.

Éppen felkeltem egyik nap az ágyamból, elhúztam a függönyt és kinéztem az ablakon. Az ablakomból lehetett látni a házunk bejáratát. Ott állt 5 ismeretlen ,,ember" és Patrick. Beszélgettek. Gyorsan felkaptam egy ruhát magamra és leszalladtam a lépcsőn egészen a bejárati ajtóig. Kimentem és odaléptem Patrick mellé.

-Patrick! Kik ezek? - kérdeztem suttogva, kíváncsiskodva.

-Na de Rose! Éppen beszélgettem velük! - mondta Patrick kissé mérgesen.

,,Biztos nem itta meg a mai adag kávéját még... "-gondoltam gúnyosan.

-Nincsen semmi baj, Mr.Patrick! Nem gondoltam, hogy él magával egy ilyen lány. Azt hittem, hogy csak 3 fiút fogadott be az otthonába. - mondta az élen álló férfi rám mosolyogva, majd végigmért. - Mi olyan ,,emberek" vagyunk, akik azért jöttek ide, hogy velük lakhassanak és védelmezzék őket a ,,nem kívánt látogatóktól".

-Ööhm... - odahajoltam Patrickhez. - Igazat beszél?

-Igen Rose. Őket azért hívattam, hogy szolgáljanak minket. Tudod tartoznak nekem a régi időkről a rokonaik. - mondta komoran. - Ugye nem bánod? - kérdezte tőlem mosolyogva.

-Nos... Nem annyira. De Patrick, így is alig volt élelmünk, így hogyan etessünk meg 10 embert, ha eddig 5-öt is alig bírtunk? - kérdeztem jogosan.

-Ne aggódjon! Önöknek nem kell gondoskodnia élelemről számunkra. Sőt mostantól mi szerezzük az élelmet maguknak, így többet nem kell aggódniuk azon, hogy kevés az étel, - mondta a férfi, aki ezelőtt végigmért, majd mosolyogva folytatta. - Rose.

Ekkor láttam csak meg a kapucni alatt a szemeit. Bevillant régről egy emlék. Azok a vérvörös szemek, amik a rózsa színére emlékeztettek...ezek voltak?

Ennyi is lenne ez a rész! Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt! Nem soká jön a következő! ^^