Búval megáldva

/Fekete rózsa/ *

Fekete rózsa szirmai mind sötét ,mint az éj.
Színe ében, s illata olyannyira mély.
Kifakult a véget nem érő est leple alatt.
Túlságosan váratlanul lepte meg az alkonyat.

Fekete rózsa szirmait tépkedte a szél.
Reszketve e dübörgő viharban olyvást fél.
Magányosan áll ott a mezőn egyes egyedül.
Várva várván míg a zord idő ki nem derül.

Fekete rózsa szirmai mereven kővé fagyva.
Tükörjégként dermedt rá a zúzmara.
Hol van a napsugár ,mely lágyan megmelenget?
Sötét felhő takarja el azt, s ezért van oly hideg.

Fekete rózsa szirmai másmilyen most, fehér.
Egy lámpással világítja be egy jótündér.
E fényben nem sötét, egyetlen szirma se.
Fehérlik ugyan, de színe eggyáltalán nincsen.

Fehér rózsa most türelmesen éldegél.
Egyre vágyik mindörökké, s szüntelen remél.
Hogy majd eltűnik az égről eme zord vihar.
S egyszer újra rámosolyog a hajnal.

Mikor megint beköszönt a csodaszép pirkadat.
Fehér rózsa szirmai mind vörösbe virrad.
Végleg feléled, mintha mi sem történt volna.
Látni a napsugarakat, az maga lenne a csoda.

Mert szirmai most ugyan hiába fehérek.
E magányos rózsát csak egy valami élteti.
Ez a reggeli fény, mi mindent e földön táplál.
Mely hiány most kínoz,s úgy fáj.

Tarka rózsának életet csak egy dolog ad.
A kora reggeli felkelő, tündöklő nap.
Melynek büszke látszatán felébred a világ.
Melynek hűen hódol mostan is ez az árva virág.

Vajon eljő ezután a gyönyörű napfelkelte?
Elűzi-e a vihart pislákoló szerelme?
Rávirrad újra a közelgő hajnal?
Milyen színe lesz a rózsának tavasszal?