Búval megáldva

/Parázsló lélek/ *

Ó te szép, nagy, s büszke teremtmény.
Szunnyadva ülsz ott a havas csúcsok tetején.

Tetőtől talpig beborít ezernyi lapos szegecs.
Karcsú tested, látom csuklyám alól, szép, s kecses.

Közelebb lépve veszem észre, mind ez csak a látszat.
Nem értem, büszke lényednek miféle dolog árthat.

Hunyorgó szemed alig van nyitva, gyötrelmektől fáradt.
Láncba verték szárnyaid, bilincsbe fogták szádat.

Ős idők óta heversz itt ezen havas ormok börtönében.
Kuksolsz egy helyben egyedül, s elfeledve réges-régen.

Csukott ajkaid tüdődben tartják pusztító lángjaid.
Ne aggódj, nem kell már tűrnöd e kínokat sokáig.

Égsz belül, perzselő pokol dúl daliás mellkasod alatt.
S perceken belül túl sok lesz, majd elevenen elhamvaszt.

Úgy meghallgatnám éneked, dalolj nekem egyet.
Oh, de hisz elnémítottak, és most minden elveszett.

Hát ezért nem félsz, halott vagy te már régen.
Gyere mesélj el nékem mindent a sztüxi révben.