Kóma ➡️ Baekyeol AU

3.fejezet

Chanyeol 

Eszemet vesztve rohanok Baekhyun felé, kinek teste élettelenül fekszik az úttesten. Pánikba esve térdelek le mellé, kezét szorongatva, kétségbeesve szólítgatom.

- Baekhyun! Baek, nyisd ki a szemed! - hangom remeg, és fogalmam sincs meddig bírom tartani a könnyeimet. - Ne hagyj itt, hallod?! Nem hagyhatsz magamra, kérlek! Nekem csak te vagy Baekkie! Nem mehetsz el! - kezem haját simogatja, de hirtelen egy meleg, ragacsos dolgot veszek észre rajta. Vér. Véres kezem láttán hirtelen belém szorul a levegő, majd hangos zokogásban török ki. Képtelen vagyok tovább tartani magam, a kétségbeesés és a pánik eluralkodik rajtam. Elvékonyodott hangon szólalok meg újra. - Sajnálom! Annyira sajnálom Baekkie! Sajnálom, sajnálom, sajnálom! - hajtogatom újra és újra, miközben tovább simogatom őt. Szerencsére egy járókelőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy hívja a mentőket, de a kórházba vezető út teljesen kiesett. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a mentők Baekhyun-nal rohantak be a kórház hatalmas ajtaján, engem pedig megkértek, eresszem el kezét, amit egészen addig görcsösen szorongattam.

Körülbelül 3 órája ülök a kórház egyik folyosóján, teljesen sokkos állapotban, a szívem csak hevesen dübörög a testemben, mindenem remeg és képtelen vagyok másra gondolni csak Baek-re. Egy fiatal nővérke sétál felém egy pokróccal a kezében, majd széthajtva rám teríti.

- Köszönöm. - suttogom halvány hangon felé fordulva.

- Igazán nincs mit. Nem lenne jó, ha megfázna. - próbál mosolyogni, de látom rajta, ő sem gondolja, hogy ez most használna bármit is. Óvatosan leül a mellettem lévő üres székre, és biztatóan megsimítja vállam. - Kérem ne aggódjon! Biztos vagyok benne, hogy a Doktor úr mindent megtesz, hogy a barátja jobban legyen.

- Biztos benne? - kérdezem. Mégis, hogy lehet ilyet mondani? Ne aggódjak? Az ember, akit mindennél jobban szeretek, az én hibámból szenved most odabent és fogalmam sincs, mi van vele éppen. DE ne aggódjak... Ez kurva jó! Még valami eszes ötlet?

-Teljesen biztos fiatalember. - válaszol ugyan azzal a kényszer mosollyal az arcán, valamiért most mégis elhiszem, amit mond. Lassan feláll és még pár pillanatig néz rám, aztán visszasiet a nővérpulthoz, mert egy újabb beteget szállítanak be.

Nagyjából még 10 percig ücsörgök ott egyedül, amikor Baekhyun kórterméből egy orvos lép ki, egyenesen felém tartva. Idegeim még az eddiginél is jobban megfeszülnek, és ha eddig nem akart volna a szívem kiesni a helyéről, most határozottan arra törekszik. Felállok és épp kérdezni akarok, de a doki megelőz.

- Park Chanyeol? - kérdi.

- Igen, én vagyok. - felelem. Lábaim remegnek, mint a kocsonya, és úgy érzem itt helyben el tudnék ájulni. Szerencsére ez nem történik meg, így koncentrálhatok arra, amit a doki mond nekem.

- Baekhyun-t sikerült stabilizálnunk, de rengeteg vért vesztett, a fejsérülése pedig igencsak aggasztó. - kezdte. - Egyelőre meg kell várnunk amíg felébred, hogy meg tudjuk vizsgálni minden agyi funkcióját. Addig is az állapotát megfigyeljük és ellátjuk a fennálló sérüléseket.

A szívem dübörgése a mellkasomban kicsit enyhülni látszik, a lábaim már képesek megtartani egész testemet. Serényen bólogatok neki jelezvén, értem amit mondott, azonban egy kérdés nem hagy nyugodni. Azt mondja aggasztó fejsérülés... Az mégis mit takar? Bennem rekedt kérdésem pedig hangosan is előbújik belőlem.

- Hogy érti, hogy aggasztó fejsérülés?

Az orvos türelemmel arcán, nyugodtan válaszol nekem. Gondolom látja az arckifejezésemből, hogy majd' szétvet az ideg.

- Baekhyun fejsérülése a homloklebeny és a halántéklebeny közötti részt érintette így nem tudhatjuk pontosan, milyen funkciók sérültek meg. Ezért is kell megvárnunk míg felébred, mivel enélkül nem tudjuk megállapítani a pontos problémát.

- És mik lehetnek ezek a funkciók? - kérdezem.

- Ezek leginkább a gondolkodás és a mozgásra  illetve a beszédre vonatkozhatnak, de egyes esetekben még az is előfordulhat, hogy az adott beteg személyisége teljesen megváltozik. - válaszolja. Ez a mondat teljesen letaglóz. A személyisége? Lehet, hogy soha többet nem látom viszont a régi Baekhyun-t? Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben ezzel kapcsolatban, viszont most csak egy kérdést akarok feltenni, mégpedig a legfontosabbat.

- Köszönöm Doktor úr. És kérdezhetnék még valamit? - arca a komolyról most barátságosra vált és meg sem várva kérdésem - hiszen pontosan tudja mi az - válaszol.

- Bemehet hozzá. - majd egy apró mosollyal az arcán hagy ott a folyosón.

- Köszönöm. - szólok utána hangosabban az eddigieknél, hogy biztosan meghallja.

A kórterem ajtaja elé lépek, a kezemet a kilincsre téve hezitálok, bár nem tudom miért, hiszen egészen eddig mindenkinél jobban akartam őt látni, most mégis megtorpanok. Miért? Hatalmas levegőt veszek ezzel magamat is próbálva nyugtatni, és lassan belépek a szobába. A falak fehérek, ahogy minden más is a szobában kivéve a halvány zöld függönyt az egyetlen ablakon a szobában. Baekhyun ágya pontosan a szoba közepén helyezkedik el, mellette pedig egy kisebb fotel szerű ülőalkalmatosság foglal helyet. 

Lassan, kimért léptekkel indulok meg felé és a lábaim már megint az előző játékot űzik velem, abban sem vagyok már biztos, elérek-e az ágyig. Mikor végül odaérek és rápillantok szemeim automatikusan telnek meg könnyekkel. Egyszerűen összeszorul a szívem, hogy így kell látnom. Kezéből lóg az infúzió, testére millió féle szerkezet van erősítve, amik különböző dolgokat felügyelnek. Fejét alaposan bekötözték, arcán pedig egy hatalmas karcolás éktelenkedik. 

Remegve fogom meg szabad kezét, leülök mellé a fotelba és hosszú percekig csak nézem őt. Olyan nyugodtnak tűnik. Arca kisimult és a hatalmas karcolástól függetlenül még mindig gyönyörű. Eszembe juttatja azokat az estéket amikor későn értem haza a munkából, őt pedig ott találtam elszunyókálva a kanapén, miközben rám várt. Akkor is képes voltam őt percekig csak figyelni, mielőtt ölembe kapva bevittem volna a szobájába, hogy ott aludjon tovább.

- Annyira sajnálom Baekkie! - suttogom erőtlenül. Kézfejét simogatom miközben fejemet az ágy szélére döntöm, úgy figyelem őt tovább.  Életem szerelme itt fekszik magatehetetlenül én pedig nem tehetek semmit. Minden az én hibám... - Mindent annyira sajnálok. Nem kellett volna így viselkednem veled. Én... - mély levegőt véve próbálom visszatartani sírásom, de nehezen megy. - Én vagyok a hibás.

Könnyeim melyeket próbáltam eddig visszatartani, most utat törnek maguknak és a szoba csöndjét már csak az én zokogásom hangja és a gépek monoton pittyegése töri meg. Az érzések amiket eddig nem tudtam felfogni most egyszerre rohannak le. Egy időben érzek elkeseredettséget, pánikot, tehetetlenséget, bűntudatot és mérhetetlen dühöt. Miért pont Baek? Miért nem én? Miért nem tudtam megállítani? Miért nem tartottam vissza? Legszívesebben visszapörgetnék mindent. Legszívesebben elmondanék neki mindent. Ott a konyhában, a szemébe mondanám az egészet...Hogy már 5 éve visszavonhatatlanul beleszerettem... Elkéstem volna?