Kóma ➡️ Baekyeol AU

10.fejezet

Baekhyun

Laposakat pislogva nyitogatom szemeimet és felemelve fejemet, Chan mélybarna szempárjába ütközök. Tekintete szinte lyukat fúr enyémbe, szívem pedig már a megszokott vágtába kezd. Közelebb hajol hozzám, nekem pedig ketyegőm olyan tempót diktál, hogy attól félek hirtelen megáll. Mit csinál? És én mit csináljak? Most megcsókol? Komolyan megcsókol? Édes Jézus maradj velem! Azonban gondolatmenetemet félbeszakítja, ahogy megérzem ajkait... a homlokomon. Lehunyva szemeimet aprót sóhajtok, és megkönnyebbülés járja át a testem. 

Fogalmam sincs miért ijedtem meg ennyire. Hiszen szeretem. Egészen idáig erre vágytam, hogy megtörténjen végre és most meghátrálok. Mi változott? Talán az, hogy most már tudom, az érzéseim viszonzottak, hogy már nem egy tiltott gyümölcs számomra. Vagy talán az, hogy pár nap múlva meghalhatok mindent megváltoztat. Félek még ennél is jobban kötődni hozzá, hiszen ha megtudja mit is érzek iránta, sokkal rosszabb lesz, ha elveszít. Tudom, hogy nyugtatni szeretne, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az a 40% bizony kurva kevés.

- Jobban vagy Baek? - ránt vissza a valóságba Chan mély hangja. Szelíd mosoly ül meg szája sarkában ezt pedig még elkeseredett helyzetünk ellenére is megmosolygom. Olyan szép amikor mosolyog... Bólogatok neki jelezvén, jobban érzem magam. Most, hogy itt van sokkal jobban. Hatalmas tenyere végigsimít arcomon útközben kisimítva néhány rakoncátlan tincset a homlokomból. - A doki egy fél órával ezelőtt bejött, de amikor látta, hogy alszol azt mondta, szóljak és visszajön, ha felébredtél. - szemeivel engem fürkész, próbál valami reakciót leolvasni arcomról. Talán azt várja, hogy kiakadok majd. Nem fogok. Már csak érte sem. 

Visszabújok mellkasába és mélyeket lélegzek finom illatából, érzem keze simogatását hátamon. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! De nem tart. Chan óvatosan kel ki mellőlem és a folyosóra indul. Néhány perc múlva a dokival a nyomában jön vissza, az én gyomrom meg egy kupak méretére szűkül össze. Ki fogom dobni a prémet...Megint.

- Jó napot Baekhyun! - köszön. Hát volt már jobb is. - Örülök, hogy jobban van. - mosolyog rám kedvesen. - Gondolom tudja miért jöttem. A Főorvos úr úgy határozott, hogy ha minden előkészülettel megvagyunk a műtétet holnap délután ejtjük meg.

Hirtelen köpni, nyelni nem tudok. Chanyeol-lal összenézünk, mindketten ugyanazon a hatalmas döbbeneten osztozunk. Holnap délután? Akkor kevesebb, mint egy napunk van vissza? Ez nem lehet! Nem, nem, nem, nem! Nem akarom! NEM! 

Chan keze után nyúlok és úgy szorítom, mint egy ijedt kisgyerek. Hüvelykujja lassú köröket ír le a kézfejemen, tudom hogy nyugtatni szeretne de őszintén? Kurvára nem segít. Próbálok a doki szavaira figyelni, de végig ez kattog a fejemben. EGY NAP. Mikor befejezi mondandóját én csak kábultan bólintok neki, majd ő elköszönve kilép a kórteremből.

Hosszú ideig csak csendben bámulunk a semmibe, egyikőnk sem mer megszólalni. Csak szorongatom kezét szüntelenül és egy hatalmas sóhaj hagyja el ajkaim. Felém pillant, de még mindig csak némán ül mellettem én pedig, ha tudnék sem akarnék most megszólalni. Most valahogy jó ez a csend. Nem kínos, hiszen mindketten még emésztjük a hallottakat. Nyilván neki sem könnyű a helyzet, ahogy nekem sem. Egy pillanatra erősebben szorítom meg kezét és mikor rám figyel megpaskolom magam mellett a takarót arra utalva, üljön mellém. Leül mellém, de nem úgy ahogy korábban, most szinte feltűnően tartja a távolságot. Elemelem a szekrényről a füzetet és írni kezdek.

Valahogy éreztem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű... Egy nap. Egy kurva nap és fogalmam sincs mi lesz. Most legszívesebben üvöltenék, sírnék, törnék bármit ami a kezem ügyébe kerül. De nem teszem. Mert nem változtatna semmin. Tudod ezt már nagyon el akartam mondani, de nem tudtam hogyan kezdjek bele. Chan én nagyon sajnálom amit aznap este csináltam és ahogy viselkedtem! Nem lett volna szabad ilyeneket mondanom neked. Gyerekesen viselkedtem. Mindent nagyon sajnálok! És tudom nem a legjobb időzítés, de muszáj volt ez elmondanom, mert ha nem lesz rá lehetőségem... Nem akartam így elmenni.