Kóma ➡️ Baekyeol AU

11. fejezet

Baekhyun

Nari betol az előkészítő szobába, majd megnyugtató mosolyt próbál küldeni felém. Kár, hogy nem segít semmit. Be vagyok szarva, de rendesen. A nővér pár pillanatra eltűnik majd visszatér a dokival.

- Körülbelül 15 perc múlva elkezdjük a műtétet, Nari addig készítse elő Baekhyun-t és vigye be a műtőbe, majd mosakodjon be ön is! Szükségem lesz magára is. - szólal meg Dr. Kim, majd azzal ki is lép a helyiségből.

- Igen, Dr. Kim. - válaszolja Nari bólintva és nekikezd az előkészítésemnek. Elvesz a mellette lévő pultról egy borotvát és fülem felett kezdi bekenni a fejemet habbal, ami egy kicsit csiklandoz, de próbálom visszatartani kuncogásom, ami nem nehéz hiszen azonnal sírhatnékom támad amikor megérzem, hogy borotválni kezdi a hajam. Gyerünk Baekhyun! Mi egy kis haj, ha utána beszélni tudsz majd? Semmi. Szóval ne rinyálj! Menni fog! Mikor minden előkészülettel végzünk Nari bevisz a műtőbe és leguggol mellém.

- Felkészült Baekhyun? - bólintok válaszként, ő pedig kedvesen rám mosolyog. Mégis, hogy lehet erre felkészülni? Ez csak valami vicc. Egy kibaszott szar vicc. - Most fel kell húznia majd egy maszkot, amin keresztül egy enyhe altatót kap majd amíg a Doktor úr felnyitja a koponyáját. - kezdi. Ezzel most nyugtatni akar? Mert akkor kurva rosszul csinálja. - Azért kap csak enyhe altatót mert a műtét közben fel kell majd magát ébresztenünk, hogy tudjuk nem károsodik-e más része az agynak. Itt ülök majd magával szemben és folyamatosan kommunikálni fogunk egymással, rendben? - megint bólintok. Feláll, mellénk húz egy hatalmas palackot és az arcomra helyezi a maszkot. - Most pedig arra kérném magát Baekhyun, hogy vegyen három nagy lélegzetet. De ne többet háromnál rendben? - figyelmeztet. Megint bólintok. Nari lassan megnyitja a palack csapját én pedig el kezdem belélegezni az altatógázt a maszkon keresztül.

Be-Ki. Egy... Be-Ki. Kettő... Be-Ki...

Érzem ahogy szemeim elnehezednek és lassan le is csukódnak. Teljes a sötétség.

Megint abban az ijesztő szobában ülök. Abban amelyikben a kóma idején is ücsörögtem hosszú ideig. Azonban most egy dolog megváltozott. A fehér falak és a fotel meg a kis asztal maradt viszont a bekeretezett kép eltűnt és helyette egy fotóalbum feküdt a kis asztalon. 

Leülök a fotelba és elvéve a fotóalbumot az asztalról lapozgatni kezdem. Az életem fontos eseményei voltak a képeken és olyanokat is találtam amelyek el sem készültek a valóságban. Ezek lennének a fontos emlékeim? Az első pár oldal a gyerekkorom emlékeit hozza vissza nekem. Közös kép apával mikor biciklizni tanított, aztán anyával ahogy a sérüléseimet ápolja amiket a biciklizés közben szereztem. Elmosolyodok. Amikor még minden rendben volt... Rengeteg családi fotó, amin a tesómmal Beom-mal vigyorgunk, mint két jóllakott napközis, egymást átkarolva. Olyan képek, amelyek a születésemkor készültek, így nem is emlékezhetek rájuk.

Ezek után a középiskolában szerzett emlékeim következtek. Iskolai fellépések, zenei versenyek, kirándulások , az ominózus "Chanyeol eltöri a lábát ahogy leesik a zenei központ főlépcsőjéről" történet, azokkal a képekkel együtt ahol a kórházban pózolunk. A rengeteg nyári emlékem, az első közös zenei fesztiválunk. A sok idétlenebbnél idétlenebb kép, amit Chan-nal készítettünk. A nap amikor a közös lakásba költöztünk. Annak a délutánnak az emlékei is itt voltak, amikor először találkoztunk. Mikor az életem teljesen megváltozott. Megrohannak az emlékek engem pedig egy keserédes érzés kerít hatalmába. Ahogy lapozgatok a képek megritkulnak majd végül az utolsó képek után csak az üres oldalak néznek vissza rám.

Vajon mit jelenthet ez? Hogy itt a vége? Hogy nincs tovább? Most kell elgondolkodnom az életemről? De hát az életem remek volt! Ennél nem lehetett volna jobb. A gyerekkorom, a középiskolás éveim - még azok után is, ami történt - az idő amit Chanyeol-lal töltöttem. Minden tökéletes volt. Nem akarom ezeket feladni! Nem akarok itt ragadni! Minden nélkül. Chanyeol nélkül...

Az apró könnycseppek végigfolynak az arcomon, ahogy lassan becsukom az albumot. Egy ideje szótlanul sírdogálok a fotelban ülve, mikor felkapom fejemet egy éles pittyegő hangra. Ez a szívmonitor hangja! EZ A SZÍVMONITOR HANGJA!! Hallom Nari hangját, ahogy engem szólítgat, de csak tompán, ahhoz hasonlóan, mint amikor Chan beszélt hozzám amikor még kómában voltam. Távoli hangfoszlányok szakítják meg a szoba csendjét, engem pedig egy kisebb megkönnyebbülés jár át. Azonban ez nem tart sokáig.

Körbenézek a szobában, és arra eszmélek, hogy minden halványulni kezd. Pánikba esek. Mi történik? Már nem hallom a szívmonitor hangját, ahogyan Nari-ét sem. Szemeimből potyognak a könnyek, ütemtelenül veszem a levegőt, ahogy görcsösen kapkodok a szobában található dolgok után, de hiába. Amint hozzájuk érek porrá válnak. Kétségbeesetten forgolódok , de már semmi sem maradt a helyiségből, ami körbevett eddig. Nincs más csak a sötétség.

Ennyi volt.

Meghalok.

Chanyeol...

Drága Mochikák!💖

Sajnálom, hogy ilyen sokára jött a rész, azt pedig még jobban sajnálom, hogy ilyen rövidke lett. 😕 Sajnos mostanában az Ihlet nevű haver nem igazán akar meglátogatni, és ez számomra is roppant bosszantó.😩 De igyekszem minél többet nyújtani, hogy az én kis Mochikáim💖 minél elégedettebbek legyenek velem!

Addig is fighting!❤️ Anyeong!🙏🏻