Kóma ➡️ Baekyeol AU

6.fejezet

Baekhyun

Az ajtó utáni fényességbe lépve egyszerre voltam kíváncsi és kétségbeesett. Mi van, ha tényleg meghaltam? Viszont a kétségbeesésemet elnyomja a kíváncsiságom, így remegő lábakkal ugyan, de megindulok tovább, bár nem igazán tudom merre. Céltalanul bolyongok a - szó szerinti - nagy semmiben, amikor eszembe jutnak Chanyeol szavai. "Szerelmes vagyok beléd Byun Baekhyun..." Feldereng előttem arca, azzal a szokásos Chanyeol-féle mosollyal néz rám, és igazság szerint most ez az egyetlen, ami tartja bennem a reményt. Nem szabad feladnod Baekhyun! Küzdeni fogsz! Magadért. Chanyeol-ért...

Hirtelen a fehér fényesség még ennél is vakítóbbá válik. Lábaim remegése alábbhagy, és gondolkodás nélkül kezdek a vakító fény felé futni. Istenem, add hogy ne most haljak meg! Csukott szemmel, minden erőmet beleadva rohanok előre és legközelebb már csak akkor nyitom ki őket, amikor a fényesség megszűnik és egy halk, monoton pittyegés üti meg fülem. A fejem rettenetesen hasogat és alig tudom szemeimet nyitva tartani. Lassan próbálom fejemet oldalra fordítani, hogy körbe nézzek, amikor Chanyeol göndör, barna haját pillantom meg magam mellett, ágyamra borulva, kezemet szorongatva alszik már ki tudja mióta. Szólni próbálok hozzá, de valamiért képtelen vagyok megszólalni, csak tehetetlen nyöszörgésre futja ajkaimból. Mi történik velem? Miért nem tudok hozzá szólni? Eluralkodik rajtam a pánik és kezét szorítva nyöszörgök tovább próbálva őt felébreszteni. Pár pillanattal később rémülten kapja fel a fejét, és szinte el sem hiszi, amit lát.

- Baekhyun? - kapja  kezei közé arcomat, hatalmas szemeivel engem fürkész. - Ugye nem csak álmodom? Ugye tényleg felébredtél? - továbbra is engem szorongatva, szemembe mélyedve várja válaszom, de a szavak alkotása lehetetlennek tűnik. 

Az agyamban ezer mondat cikázik, az ajkaimat mégsem tudom mozgásra bírni. Tehetetlenül pillantok vissza rá, más megoldás híján csak bólogatok neki. Összehúzott szemöldökkel mered rám, ő sem érti mi történik pontosan, de mindezek ellenére hatalmas mosollyal az arcán ölel magához, szorosan tartva hátamat. Viszonozom ölelését, viszont pár perc múlva kénytelen elengedni, hogy szólhasson az orvosnak. 

Az ágyban ülve várom Chan-t az orvossal visszatérni, közben próbálok magamhoz térni, de a fejem még mindig kegyetlenül hasogat és még soha nem éreztem magam ennyire álmosnak. Körbenézek a szobában szemügyre véve mindent. Az ágyam melletti éjjeli szekrényen csak két pohár, egy teli vizeskancsó és Chanyeol telefonja pihen. Az ablakon besütő napfényt egy világos zöld függöny szűri meg, ezen kívül minden hófehér. A szék mellett, amin az előbb még Chan ült az ő táskája feküdt, gondolom iskolába megy vagy onnan jött, fogalmam sincs mivel még az időt sem tudom. A falon lógó órára pillantva konstatálom, hogy már délután kettőre jár. Eközben Chanyeol is visszaér egy orvossal a nyomában. Leül az eddigi helyére, és biztatóan mosolyog rám, amit én nem tudok megállni egy apró mosoly nélkül. A doki az ágyamra aggatott leleteimet nézegeti, majd felnézve belőle kezet nyújt felém, és udvariasan bemutatkozik.

- Jó napot fiatalember, a nevem Dr. Kim JunSeo és én vagyok az ön kezelőorvosa. - kezet nyújtok neki, de válasz híján csak biccentek neki. - Hogy érzi magát? - kérdezi tőlem, de hamar észbe kap. - Elnézést! Chanyeol már mondta, hogy mióta felébredt nem tudott megszólalni. - apró mosoly bújt meg ajkain, ami egy kicsit azért megnyugtatott. - Inkább másképp kérdezem. Fáj valamije? Ha igen kérem mutasson rá! - a fejemre mutatok, ő pedig egy aprót bólint, majd megkérdezi egytől tízig mennyire fáj. Hatot mutatok, mert azért annyira nem vészes, de zavaró. Még megkérdezi milyen fajta a fájdalom, és nagy nehézségekkel, de elmagyarázom neki, hogy inkább fejfájás szerű mintsem gyanús. Miután ezt megbeszéljük, a doki Chan felé fordul és hangjából egy kis aggodalmat hallok ki, ami azért megrémiszt, ahhoz képest az előbb milyen nyugtatóan mosolygott rám.

- Chanyeol meg tudná nekem mondani, Baekhyun mikor ébredt fel?

- Persze. - feleli. - Körülbelül 5-10 perce volt ébren mielőtt szóltam magának. Miért?

- A kómából ébredők jelentős részénél lépnek fel különböző sokkhatások, amelyek hatására valamilyen cselekményt nem tudnak végrehajtani. Az agy hirtelen akarja a testnek az összes ingert leadni, amit az nem tud egyszerre dekódolni, így a cselekmény nem történik meg. - magyaráz, mi pedig értetlenül nézünk rá. Folytatja. - Viszont ennek már nem kéne hatnia Baekhyun-ra, így arra következtetek, hogy a balesetben elszenvedett fejsérülés állhat a problémánk hátterében. Ezért jobbnak látom, ha még a mai nap folyamán megejtjük az első vizsgálatokat. - fejezi be mondandóját. Chanyeol elmotyog egy 'Rendben.'-t én pedig csak bólintok válaszul. - Addig pedig pihenjen! Viszlát később uraim.

- Viszlát Doktor úr. - válaszolja Chan helyettem is. A doki kilép a kórteremből minket kettesben hagyva. Érzem a mellettem ülő fiú tekintetét rajtam, de nem tudok ezzel foglalkozni, mert csak egy dolog jár a fejemben. Mi lesz, ha soha többet nem tudok megszólalni? Ha örökre megnémulok? 

Ezek a gondolatok ismétlődnek újra és újra a fejemben, észre sem veszem amikor elkap a néma zokogás. A sós cseppek végigszánkáznak az arcomon és utat törve maguknak potyognak a fehér takaróra. Chan leül mellém az ágyra és szorosan magához vonva próbál csitítani, de a sírásom nem akar abbamaradni.

- Ne sírj Baek! Minden rendben lesz. - nyugtatgat.- Megvizsgálnak, meggyógyítanak és minden olyan lesz, mint régen. - hátamat simogatva húz magához közelebb. - Ne sírj kérlek! Nem lesz semmi baj.

Édes, mély hangja cirógatja a fülem és tudom, hogy most csak nyugtatni akar engem, de neki még ezt is elhiszem. Zokogásom lassan elcsitul, halkan szipogva bújok Chanyeol nyakába, pólóját görcsösen szorongatom amíg ő csak lágyan ringat engem. Szívem hevesen kezd verni, amit a gép szapora pittyegése is jelez, de mit sem törődve vele ölelem őt tovább. Rettenetesen hiányzott! A hangja, az ölelése, az illata. Hogy így öleljen, mint ahogy most teszi. Legszívesebben megcsókolnám itt helyben, de nem tehetem. Még nem. Ehelyett csak egy elkeseredett sóhaj hagyja el ajkaimat. Szoros ölelése most meglazul, óvatosan vigyázva rám dönt hátra az ágyon.

- Pihenj egy kicsit Baekkie! - simít végig fejem búbján, közel húzva magához hagyja, hogy fejemet mellkasába fúrjam. Pár perc múlva pedig illatába burkolózva nyom el az álom...