When you go (Camren) / Befejezett /

9.

Eltelt az év, Lauren és én minden lehető alkalmat kihasználtunk és együtt töltöttünk, mikor csak lehetett. Két hét volt hátra még az iskolából, amit már alig bírtam kivárni.
Minden iskolai reggel azzal nyaggattam anyámat, hogy én nem bírom ki, nem fogok bemenni. Anya persze mindig jött ezzel a tipikus "még senki nem halt bele, nincs sok hátra." Ja, senki, de ha így folytatódik, majd én leszek az első, aki belehal.
Szerencsére a lányok és Lauren volt az oka, hogy minden nap bevonszoltam a seggem a suliba, miattuk még a hétfők is elviselhetőek voltak.

"Ahj Camzi, figyelsz egyáltalán?" Kérdezte Lauren nevetve, mire feleszmélve megráztam a fejem és szembesültem azzal, hogy a konyhás néni előtt feltartottam a sort.

"Jaj, elbambultam. Bocsánat."
Megkaptam az ételt majd kissé fintorogva leültem a lányok mellé, akik nevetve fogadtak.

"Hé Mila, mi van veled? Mostanában nem vagy jelen? Talán Jauregui elvette az eszed?" Röhögött ki Dinah, aki biztosan végignézte a bénázásom.

"Azért nem vagyok olyan rossz hatással rá. Max egy fél órát gondolhat rám egy nap, össz-vissz." mondta Lauren lazán.

Erre felkaptam a fejem. Egy fél órát? Mi az, hogy fél órát? Akkor ő mennyit gondolhat rám, ha így látja a helyzetem, vajon a sajátjához viszonyítja?
A lányok mit sem figyelve rám, folytatták a beszélgetést rólam, és nem zavartatták magukat.

"Hahó, én is itt vagyok." Mondtam kissé megsértődötten.

"Látjuk." Röhögtek. "Tudod, mi oda is figyelünk mit csinálunk."

"Ne haragudjatok, de most mennem kell." Álltam fel a helyemről. "Lauren, suli után találkozunk."

Nem vártam meg, míg választ kapok, csak elviharzottam.
Már 10 hónapja barátok vagyunk a lányokkal, de most éreztem magam először kellemetlenül a társaságukban. Lehet közrejátszott, amit Lauren mondott, és biztosan túl is reagáltam.

Suli után nem jött Lauren, hiába vártam már legalább negyed órát a bejáratnál. Hirtelen Dinah tűnt fel.

"Hé, hallod?! Nem tudod, hogy Lauren végzett-e már?" Kérdeztem idegesen.

"Öh, hát.. egy órával hamarabb végeztek." Mosolygott. "Akkor jöhetnél velem haza, már úgyis régen beszéltünk kettesben." mondta Dinah.

Igaza volt. Mióta Laurennel együtt vagyunk, kissé elhanyagoltam a barátságunkat, de próbálkoztam.

"Sajnálom, de most anyával kell vásárolni mennünk. De valamikor átjöhetnél." Hazudtam neki. Nem, nem megyek anyával sehova, csak egyedül kellett lennem és kiszellőztetnem a fejem.

Nem értettem miért nem szólt, hogy hamarabb végez. Annyira rossz érzésem volt, mintha nem érdekelné már, hogy mit érzek.
Rosszul érintett, hogy tévhitekben él, és hogy nem beszéltük meg az érzéseinket..
Mindig mikor szóba jönnek, témát vált. Nagyon remélem, hogy csak zavart és attól még szeret...

Elmerültem a gondolataimban és az egész hazafele vezető út a folyamatos rágódásommal telt.

Belépve a házba egy aggasztó kép tárult elém...
Anya a kanapén ülve, az arcát a kezei között tartotta és sírt.
Az ajtócsapódás hangjára rámvezette tekintetét, majd felegyenesedve odajött hozzám.

"Karla Camila Cabello Estrabao! Hogy tehetted ezt?"  Sziszegte a fogai között, majd azzal a lendülettel pofon vágott.

Az arcomhoz kaptam, mely most égett a fájdalomtól. Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe.

"Mit tettem?" Suttogtam, szinte alig hallhatóan.

"Mi nem így neveltünk Camila! Nem szégyelled magad? Hogy mersz egy lánnyal együtt lenni? Attól, hogy a mai világban minden második ember ilyen... ilyen..." csuklott el a hangja. "Ilyen undorító, ilyen elromlott... " a szavai, mint egy kés, úgy hasítottak belém... "attól neked nem kell ilyennek lenned! Választhattál volna Camila, annyi jó fiú van, és neked pont egy lány? Te nem ilyen vagy! Mi nem így neveltünk!"