When you go (Camren) / Befejezett /

7.

Camila szemszöge:

Lauren elment én meg nem mentem utána, sőt utána sem szóltam. Hiba volt. Óriási hiba.
Miután elment, csak feküdtem az ágyamban és sírtam, hangosan, arra gondolva, hogy most vesztettem el életem egyik legfontosabb személyét.
Féltem, hogy Lauren hülyeséget fog csinálni, hogy bántja magát, vagy leissza magát a sárga földig. Féltettem, de nem tudtam felhívni, nem voltam rá képes.

Laurenhez mindig is máshogy viszonyultam, mint a többiekhez. Én úgy voltam vele, hogy talán ő a másik legjobb barátom, de nem ismertem fel az érzést. Soha nem voltam szerelmes, és most sem arra gondoltam, sőt fel nem merült bennem, hogy én ezt érzem iránta. Egyszerűen csak éreztem ezt a kimondhatatlanul erős érzést, és nem tudtam beazonosítani. Amikor meg felmerültek ilyen gondolatok, mindig figyelmen kívül hagytam azokat. Most viszont tudom, de már késő. Késő, hisz hagytam elmenni. Legalább egy rohadt szót kellett volna mondanom, de nem ment.

Mikor elmondta mit érez, sorra villantak át az agyamon képek, sorra jöttek az emlékek. Lehet ez volt az a pont, mikor tudatosult bennem minden. Hogy hogyan zavart össze már az első pillanattól kezdve.
A gondolatmenetemet anya zavarta meg, aki szó szerint beviharzott a szobámba. 

"Drágám mi volt ez?" kérdezte felemelt hangon, amiben érezni lehetett az aggodalmat és a meglepődöttséget egyaránt. 

Gondoltam láthatta Laurent elrohanni, vagy halhatott engem sírás közben. Nem mondtam semmit, csak ültem és szemeimből újra patakozni kezdtek könnyeim.
Anya közelebb jött, leült mellém az ágyra, majd két keze közé vette az arcomat és hüvelykujjával letörölte az arcomon pihenő könnyeket.

"Gondolom összevesztetek." suttogta majd átölelt és az arcomat kezdte simogatni. "Tudod Camila... senki miatt nem éri meg, hogy sírj, csak akit nagyon szeretsz... és pláne akkor nem éri meg, ha ennyire megbántott, mert ha erre képes volt, akkor nem igazi barát."   

Csak ültem ott és vállaim erősen rázkódtak a halk sírástól anya kezei között.

"É-én b-bántottam meg." törtem ki hangos sírásban. "Ő nem csinált seh-hemmit." fakadtam ki. 

Anya száját egy sóhaj hagyta el, majd szorosabban magához ölelt és legalább egy fél óráig úgy ültünk, amíg végül meg nem nyugodtam. Későre járt az idő, ezért anya egy jó éjt puszi kíséretében otthagyott. 

Fáradt voltam, mint testileg, mint lelkileg, ezért viszonylag hamar elnyomott az álom.

Másnap reggel az ébresztőóra keltett és őszintén semmi kedvem nem volt iskolába menni. Mindenki utálja a hétfőket, de talán nálam jobban senki sem.
Nem akartam látni Allyt, se Normanit, sőt még Dinaht sem, mert minden és mindenki Laurenre emlékeztetett. Mellesleg Lauren miatt is eléggé féltem. Vajon legalább rám fog nézni?  Vajon jól van? Nagyon utál?  Nagyon sok kérdés nyomasztott,  amire ugyan válaszokat is vártam, de ugyanakkor mégis nagyon féltem azoktól.

Nulla életkedvvel mentem be az iskolába. Dinahval találkoztunk a szokásos helyen, majd ment is volna órára, de megállítottam.

"Dinah! Tudsz valamit Laurenről? Nem láttad bemenni a bejáraton?" Kérdeztem kissé túlaggódva a dolgokat.

"Nem, miért? Kellene? Amúgy meg Mila, egyszerre érkeztünk. Ha te nem láttad, akkor szerinted én?" nevette el magát.

"Tegnap este összevesztem vele. Vagyis igazából megbántottam." Mondtam letörve.

"Ti összevesztetek?  Pont ti? Kötve hiszem." Nevetett Dinah, mire újra nagyon elszomorodtam. "Ne már! Ne! Komolyan? Ti?" Kérdezte, és most már úgy látszott komolyan vette, amit mondtam. "Mit csináltál Camila?" Kérdezte meglepődötten.