A Szende Egoista

#10

Jungkook POV

  - Nem hiszem el, ezek tényleg nem vicceltek! - riadok fel Hea hangos pattogására. Ez most komoly? Még csak hajnali hat óra van...

Egy álmatlan éjszaka után hullafáradtan és morogva fordulok oldalra, a fal felé, majd újra lehunyom szemeimet.

  - Na, nem, ezt nem! - förmed rám drága húgom, majd érzem, hogy egy erőteljes és határozott mozdulattal kirántja fejem alól a párnát, majd ugyanazon lendülettel csapkodni kezd vele.

  - Álljál már le, most mi bajod van?! - Önmagamból teljesen kikelve ülök fel az ágyamban, majd kitépem kezéből a vánkost. - Te hülye vagy?!

  - Nem, csak nem hagyom, hogy én legyek az egyetlen, aki szív a kettőnk - itt idézőjeleket rajzol a levegőbe, érthetetlen okok miatt - hülyesége miatt!

  - Nyugodjál le, csak nem ugrottam fel azonnal, erről van szó. De most már ébren vagyok - dünnyögöm az orrom alatt, majd a takaró fogságából izzadtan kimászok, és elkerülöm a kis szobám közepén egy szál fehérneműben álló húgomat. - Ja, és - szólok vissza az ajtóból, mielőtt még végleg eltűnnék reggelizni -, én a helyedben felöltöznék, nehogy a szomszédok meglássák, hogy nincs csöcsöd. - Sikert arató beszólásomat egy kacsintás kíséri részemről, Hea viszont egy idegbeteg sikollyal díjazza. Ízlések és pofonok. Igen, szerintem erre mondják.

  Reggel fél nyolc előtt csupán csak négyszer vesztük össze, szóval szerintem a tábor már most jó hatással van ránk. Megreggelizett közösen a család, anya odaégette, mert a főzőcske közben mi Heával az asztalnál ültünk, és mondtuk a magunkét a másiknak, aztán elkészültünk, és bepakoltuk azokat a dolgokat, amiket ma reggel még használtunk, de a táborban is lesz rá szükség. Miután ezzel mind megvoltunk, és harci díszben ücsörögtünk a bőröndjeinken, már csak anyára vártunk, aki még mindig Ni Neult kergette a fésűjével. Szegény lány, én sem hagynám, hogy anya az én hajamon kísérletezzen a legújabb és az interneten legmenőbbnek titulált fonással...

  Így történt tehát, hogy fél nyolckor totális káoszban ugyan, de el tudtunk indulni. A csomagokat begyömöszöltük a kocsi csomagtartójába, majd mindenki elfoglalta a helyét. Apa a volánnál ült, és éppen a GPS-be próbálta beírni az úti célt, anya pedig mellette, az anyósülésen magyarázott arról, hogy már megint elírta, és hagyja csak, majd beírja ő. Hát igen, anya egyik nagy hibája, hogy néha, leginkább mindig, nem engedi másoknak, hogy önállósítsák magukat. Anya mögött én gubbasztottam, és a telefonommal voltam elfoglalva, végig azt szorongattam, mintha olyan borzasztóan érdekes lenne; a fülhallgatóm bent volt mindkét fülemben, és elindítottam valamelyik zeneszámot a lejátszási listámról, ami éppen illett a hangulatomhoz. Így üldögéltem, az ablak peremére könyökelve, ilyen szörnyen Tumblrösen. Mellettem Nini magasítóban valami kicsiknek való interaktív táblagépen pötyögött. Apa mögött foglalt helyet Hea, aki pilóta napszemüvegében, elöl pár kiszőkített tincsével és vörös rúzsával "nagyon élte" a "lehúzott ablak mellett flegmázok az autóban, én vagyok a család feketebáránya, lol, amúgy nem, de az nagyon emó, meg hallottam, bejön a srácoknak, szóval..." imidzset. Hát, egészségére.

  Az út annyira nem volt hosszú, pár óra volt, de eléggé erős kontrasztot véltem felfedezni a mostani lakóhelyünk és a tábor helyszíne között. Az erős ellentét már akkor észrevehető volt, amikor a városias környékről kifelé haladva a távolban magasló, füstös gyárkéményeket felváltották a hatalmas lombú, zöld fák. A természet lágy ölén. Azzal. 

  És most, délelőtt fél tizenegykor, itt vagyunk. Őszintén, én nem gondoltam volna, hogy anyámék addig maradnak, amíg aláírnak pár papírt, ezzel végleg beleegyezve az itt tartózkodásunkba, majd kidobják az útra a csomagjainkat, és már mennek is el.

  A környék. Hát, annyira nem vészes. Rosszabbra számítottam.

  Ha letérünk a főútról, ami mentén már jó pár kilométer hosszan nem húzódik semmi, akkor egy hatalmas árkot átsétálva egyből ráláthatunk a tó víztükrére. Mivel több táborhely is van, így mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a part legkönnyebben megközelíthető szakaszán kaptunk helyet. Öreg faviskók húzódnak végig a parton, a vizet és a lakóházainkat összekötő ösvényeket csak néhány fa választja el a több méter hosszú szakaszon.

A tábor bejáratától induló rövid "főút" melletti kis padok egyikére dobjuk le magunkat Heával. Nem túl vidám tekintettel körbenézek a helyen, és kémlelem a lassan szállingózó, velünk egykorú, de elég furcsa megjelenésű embereket.

  - Elnézést - hallom meg magam mögül húgom fontoskodó hangját.

  - Mi van? - emeli fel a papírokról a fejét a velünk szemben lévő padnál ülő nagydarab nő, aki valószínűleg most rendezi az adatainkat.

  - Már elnézést, de a táborok egyik alapszabálya, hogy a résztvevő újdonsült táborozókkal az érkezésük után ismertetni kell a szállásukat. - Ez meg milyen hülye szabály? De a nőt elnézve, ő sem tartja valószínűnek, hogy létezik.

  - Kicsikém, ne aggódjál - vigyorog erőltetetten, telt képét még jobban kihangsúlyozza fejének tetejére szorosan elkészített konty. - Ismertetni fogjuk a szálláshelyedet, az érkezésed után. Ha egy órával később tesszük ezt meg, az is az érkezésed után lesz - hangsúlyoz ki mindent, amit Hea említett, a középkorú nő.

  - Értem, köszönöm - kussol be mellettem egyből Hea, azzal felvágja a lábait a padra, és sértetten rágózik tovább.

  Nagyjából egy órával később már elrendeződik, hogy melyik testvérpár tartozik a mi táborunkhoz, és melyik nem. Mindenki a testvérével áll egy párban, lehetőleg a legtávolabb mindenkitől. Az érdekes az, hogy egytől egyig, mindegyikük... Kicsit más, mint mi.

  Úgy tűnik, hogy a prospektusban szereplő "kapcsolatépítő tábor" elég tág értelemben értelmezhető. Konkrétan úgy érzem magam, mint valami javítóban.

  A mellettünk lévő padnál egy rövid haj lány ül, szőke haja előzőleg kék színűre lehetett befestve, hiszen a hajszínező még mostanra sem kopott ki teljesen hajából. A nagy meleg ellenére bakancsot visel, és lezserül néz az éppen őt szidalmazó egyik nevelőre - időközben többen lettek -, majd emiatt ledobja a földre a kezében tartott cigarettát, és hanyagul elnyomja. A mellette ülő nagyjából tizennégy éves, szintén kék hajú fiú, fekete sapkával fején, csak önelégülten vigyorog nővérére. Az ő padjuk mögött pár méterre egy hosszú, fekete hajú lány áll, akinek tépett fazonú haja füstösre kifestett szemébe lóg. Jack Daniel's-es trikóban és rövid fekete farmersortban feszít, amely alatt szintén fekete neccharisnyát húzott, tornacipővel. Senkinek sem tűnik fel, hogy nyár van? Vele szemben egy körülbelül vele egykorú lány áll, aki teljesen ugyanúgy néz ki, mint ő. Legalább is, így hátulról. Az egyik faviskó bejáratánál egy igen feltűnő fiú és lány ácsorog. Pontosabban, befeszít. A lány magas, hosszú, platinaszőke hajú, sörényének jobb fele fel van nyírva, ajkában piercing ékeskedik. Fekete, csipkés haspólóban és magasderekú fekete rövidnadrágban érkezett, tűsarkúban. A látványtól így is épp eléggé kirázna a hideg, de erősen sötét színekkel kihúzott és füstösített szemeivel pont engem méreget, szóval itt az ideje elkapnom a fejem. A vad cicalány oldalához azonban csatoltak egy hozzá látszólag tökéletesen illő fiútestvért, akinek tarkóig érő tépett, fekete haja van, ajkában és orrában szintén piercing található, talpig feketében le sem tagadhatná, hogy kinek a testvére. Tőlük nem messze négy fiú áll egymás mellett, némán; kettő testvérpár, de meg nem mondanám, hogy ki kivel van. Ismételten két alacsony és két magas tartózkodik köztük, arcra teljesen különbözőek, de egy közös: a (ránézésre) metál bandás póló. Ez az, ami először feltűnik rajtuk. A következő, ami kiszúrhatja a szemed az az, hogy enyhén drogos kinézetűek. De hát...

  Itt mindenki hasonlít a nővérére illetve a bátyjára. De akkor mit keresnek itt?

  - Itt mindenki megőrült! Nem hiszem el - pattan fel a padról szélsebesen Hea, aki ezzel kiérdemelte mindenkinek a figyelmét, illetve a hisztis picsa címet már az első napon. 

És hogy ki vagyok én? "Annak a csajnak" a bátyja. Fantasztikus. Kösz a belépőt, hugi.