A Szende Egoista

#11

Jimin POV

  Az elmúlt pár napom főleg azzal telt, hogy agyonidegeskedtem magam Hoseok miatt, és a kórházba járkáltam, hogy a fekvőbeteg minden vágyát kielégítsem. (Nem félreérteni.) Így történt, hogy törzsvásárlói kártya készítéséhez kaptam jogosultságot a kis közértben, ami a betegellátóval szemben van. Minden rosszban van valami jó, vagy mi.

  Hétfőre Hoseok már otthon tudhatta magát, távol az idegesítő szobatársaktól és menzakajához hasonlító ételtől - a cseppet sem higiénikusnak mondható mosdókról nem is beszélve. Hoseok magánproblémája, azt hiszem, ezzel meg is oldódott. De attól még ott van az az apró tény, hogy egy nem éppen megbízható, csak "félig csapattagra" kellett bíznunk a bajnoksági koreográfia betanulását. Nem túl szerencsés helyzet, tekintve, hogy eddig még nem is láttuk táncolni. Nos, nem szép kilátások.

  Hétfő délután Taevel ballagok hazafelé az ominózus próbáról, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak, hiszen sokkal inkább "S.O.S. megbeszélés" volt Hoseok ügyét tekintve. Átvariáltuk az egész táncot, megpróbáltuk a rokkantunk nélkül megszervezni, de egyik legjobb táncosként a sérült nyilván központi szerepet töltött be; ami egyet jelent a totális katasztrófával a hiánya nélkül.

  - Ú, hallod - veszi ki a szájából a nyalókát Taehyung, amit őszintén megvallva, fogalmam sincs, honnan szerzett -, azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha az új srác valamelyikőnk szerepét tanulná be, és akinek megtanulja a lépéseit, az lép Hoseok helyébe. - Igen, Taet senki nem az eszéért szereti, hiszen általában kétféle gondolata van: ami totál hülyeség, vagy ami teljesen egyértelmű.

  - Igen, ez jó ötlet - hagyom rá a dolgot. Nem igazán akarok vitatkozni.

  - Nincs kedved nálunk aludni? - töri meg a pár percig tartó néma csendet.

  - Már napok óta nem mentem haza - töprengek el egy kicsit a tényeken. - És nem ma szeretném elkezdeni - vigyorgok elégedetten azon, hogy Taehyung anyukájának negyedik gyereke ismét megtiszteli jelenlétével a családot.

  - Megjöttünk! - kiabál Taehyung, amint belépünk a lakásba.

  - Jimint is hoztad? - hallatszik rögtön a válasz hasonló stílusban, azt hiszem, a nappaliból. Látjátok. Kis csókos vagyok. A haverok közül a kedvenc! Az ellenállhatatlan! A megnyerő! Kim Park Ji Min! Mert ugye én vagyok a "negyedik gyerek". Ha-ha. 

  - Csókolom! - üvöltök én is, továbbra is a bejárati ajtó előtt ácsorogva.

  Taehyunggal felmegyünk a tetőtéri szobájába, ahol én egyből elterülök kovácsoltvas franciaágyán. 

  - Kényelmes az ágyad, Csipkerózsika - vigyorgok önelégülten a plafont bámulva. Szeretem azzal húzni az agyát, hogy lányos az ágya.

  - Nagyon vicces... - morogja az orra alatt, miközben valamit nagyon kutakodik a könyvespolca előtt. Néha azon is meglepődök, hogy szegénykém tud olvasni. Olyan kis buta. Ami azért furcsa, mert színötös tanuló... Igen, kétségtelen, hogy Tae logikája nincs csak a topon.

  - Mit keresünk? - állok én is mellé csípőre tett kezekkel.

  - Egy könyvet.

  - Könyvet? Mióta olvasol?

  - Megvan! - visít fel csillogó szemekkel. - Ez a kedvencem! - öleli magához lelkesen, majd kérdő tekintetét rám emeli. Lehet, kicsit érdekesen pislogok rá. - Mi az? Ebben van az új wifi jelszó - magyarázza, mutatóujjával a régi könyv borítóját bökdösve. Erről beszéltem.

  - Figyu - szólal meg ismét, miután már egy jó ideje csak egymás mellett fetrengünk az ágyon. - Ma lesz egy buli az EH-ban. Megyünk?

  Nos, igen. Az "EH". Még pár éve fedezte fel a környék legzűrösebbnek nyilvánított bandája, akik igazából jó arcok, de eléggé a "meg nem értett művészlélek" kategóriába esnek a szülők véleménye alapján. Az EH tulajdonképpen egy kevésbé nevetséges és gyerekes kifejezés az Elhagyatott Házra. Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire látszik, hogy bukott, IQ fighter srácok találták ki? Negyvennyolc?

  A dolgoktól elvonatkoztatva mindannyian imádjuk az ott szervezett bulikat, amik különösen nyáron és Halloween alkalmával sikerülnek a legjobbra, a hely hangulata meg persze a társaság miatt. Nyáron szinte minden napos eseménynek tekinthetők az EH-s partik, ugyanis ilyenkor időnk, mint a tenger. Sokak számára a szórakozásra, a többi számára pedig az alkohol mámorának kiheverésére.

  De azért normális a társaság, és a környékről mindenki ott van, aki számít. Nem véletlen, hogy mi Taehyunggal mindig megjelenünk, és elsőként értesülünk az ott szervezett bulikról.

  - Alap. Mikor kezdődik?

  - Este hét. Egész héten. Két hét múlva viszont végig nem lesz, vagy csak elég lapos eseményekkel, ugyanis Gun elutazik. - Gun központi ember. Ha ott van, jól telik az este. Ha nincs ott... Akkor is, csak éppen lemaradunk a spontán petárdáról, különböző alkoholos italok össze-vissza keveréséről, sörpongról, éjszakai túráról és tábortűzről - a ház közepén.

  Hat óra tájt Taehyunggal kicsit kicsípjük magunkat, és eszünk valami vacsorafélét, hiszen nem nagyon akarjuk, hogy az alkohol beüssön. Fél hét magasságában pedig elindulunk a környékről kicsit kieső EH-ba.

  Némi háttérsztori a helyről: a "legendák" szerint az 1800-as évekig visszanyúló nemes család élt ott, de amikor a huszadik század elején meghalt az összes leszármazott, a hely totál elhagyatott lett. Végül, egészen 1952-től próbálták megvenni a házat, de a tulajdonosok valahogy soha nem jutottak el a tényleges beköltözésik... Gyógyszer túladagolás, rejtélyes eltűnés, golyó általi halál, gyilkosság, halállal végződő betegség, villámcsapás, autóbaleset... Valami mindig közbejött. És nem ők voltak az egyetlen érintettek. Ahányszor próbálták lebontani, annak mindig csúnya vége lett...

  A pletykák terjedtek és terjedtek, míg Gunék fülest nem kaptak arról, hogy az ingatlanosok és potenciális vevők végleg leszálltak az ügyről, és hagyták a házat úgy, ahogy az van. Ekkor jöttünk mi: az univerzum úgy gondolta, hogy lakásra nem is, de vandál tinédzserek bulihelyszínének tökéletesen megfelel az öreg, dohos épület.

  - Mindjárt hét óra, de nincs itt senki - morgom az orrom alatt, megrögzülten a telefonom kijelzőjét bámulva. Taehyung halál nyugodtan rugdossa mellettem a füvet, míg én a távolt kémlelem. A nap már nyugszik, a tücskök ciripelése egyre hangosabb, a madarak csiripelése viszont csak halkul.

  - Szerintem lépjünk le... - motyogja Tae, de én jól rápirítok.

  - Nem gondolod, hogy lelépek! És mi van, ha csak beugrott a társaság valahova útközben, emiatt késnek? Nem fogok lemaradni a nyárnyitó buliról! - Tae csak vállat von, annyira nem hatja meg a makacsságom, becsületesen ácsorog még velem, amíg az égboltot sötét lepel nem borítja. Leszállt az éj.

  Az EH nem tűnik túl ijesztőnek, amíg nagy társaságban vagy, és jó a hangulat. De ha egyedül ácsorogsz a kétemeletes épület előtt teliholdkor, az már mindjárt más.

  - Oké, lépj... - szólalna meg Tae, de akkor hatalmasat dörren az ég, és abban a pillanatban elkap minket az égből iszonyatos mennyiségben leérkező csapadék. - Csak rohanjunk be - ragad karon, majd kinyitja a félig leszaggatott kaput és ugyanazzal a lendülettel berontunk a házba. Az öreg fapadló recsegését eddig mindig elnyomta a hangfalakból dőlő zene, most azonban átlátom, valójában milyen rémisztő is ez a hely.

  - Itt ragadtunk - suttogom rémülten, és lassan fújom ki a levegőt.