A Szende Egoista

#13

Jimin POV

  - Ne aggódj - töri meg a néma csendet V mély hangja. - Felhívjuk anyámat, eljön értünk és hazavisz. - Lecsúszik mellém az ajtó mentén a földre, majd végigsimít felkaromon.

  - Igen?! - dörrenek rá. - És mégis mi a faszt mondunk neki?! "Csá mutti, figyu, gyere az elhagyatott házba pár utcával arrébb. Igen, igen, oda, amit évekkel ezelőtt lezártak!"

  - Én pont erre gondoltam... - hajtja le a fejét szomorúan, én pedig csak erősen nekiütöm fejemet a bejárati ajtónak.

  Felállok az ősrégi padlóról, majd leporolom a nadrágomat, mialatt kicsit körbenézek. A betört üvegablakokat leszaggatott, egykoron hófehér függönyök keretezik. A plafonról XX. századi csillár lóg le, néhány égője igencsak megszenvedte a mi általunk itt töltött időt. A koszos, doh szagot árasztó kárpit fel van gyűrődve, alatta a fa már eléggé korhadt állapotában van.

A bejárattal szemben egy hatalmas és széles lépcsősor vezet fel az emeletre, melyet valamilyen szinten beláthatunk a galériának köszönhetően.  A lépcső mögött található az étkező, amelynek nagy üvegasztalát bársonyszékek szegélyezik. Innen nyílik a régi konhya. Az épület jobb szárnyából nyílik a társalgó, de oda a bejáratból nem igazán lehet belátni.

  - Hallod - lép fel a vörös színű szőnyeggel lefedett lépcső első fokára Taehyung, és belekapaszkodik az arannyal festett díszes korlátba. - Ne parázzunk. Csak érezzük jól magunkat.

  - Igen, ez egy remek ötlet! - kiáltom tettetett lelkesedéssel. - Nyomjuk be a hifit és partizzunk! De szóljunk a kopogószellem haverjainknak, nehogy megsértődjenek.

  - Jim, itt nincsenek szellemek - forgatja a szemeit, majd leugrik a padlóra, ami egy hatalmas reccsenéssel nyugtázza az akciót.

  - Te tényleg elkezdted nézni az Odaátot vagy csak átbasztál? - kérdezem összehúzott szemöldökkel, gyanúsan méregetve legjobb barátomat.

  De válasz már nem érkezik, mert egy hatalmas széllökés kivágja a rosszul zárt ablakokat, és ugyanazon lendülettel kitöri az összes üvegét. Az ijedtségtől felsikkantunk, majd sápadt arccal bámuljuk a szerte-szét hulló üvegszilánkokat, melyek egészen a cipőnk orráig elérnek. A néma csendben hatalmas robaj keletkezik a süvítő széltől, az ablakkeretek rángatásától és a szilánkok földre érkezésétől. Taevel kigúvadt szemekkel figyelünk egymásra, és egy gondolat fogalmazódik meg fejünkben: mi a szar?

  A pár másodperc leforgása alatt történt eseményektől sokkolva támaszkodunk térdeinken, hogy el ne érjen minket az ájulás.

  - Le akarok koccolni - suttog Taehyung csak ennyit, én pedig még mindig mereven a fadeszkákat bámulva bólogatok egyetértőn. - De hogyan? Ki nem mehetünk, az felér az öngyilkossággal.

  - Bent sem maradhatunk, mert nem akarok sápadt holdfénynél Jézussal táncolni.

  Ezután elkezdünk lébecolni a házban, arra várva, hogy elálljon a vihar. Na, arra várhatunk.

  - Mennyi az idő? - kérdez csak ennyit Taehyung, én pedig előveszem a telefonomat, és feloldom a zárat. A bizonytalan sötétségben isten adományának tűnik a halványan világító kijelző. - Kilenc múlt három perccel. - Azzal már tenném is el, vissza a zsebembe, de a telefonom nem hagyja, hogy elnémítsam.

  A következő pillanatban iszonyatos hangerővel elkezd szólni a csengőhangom. Ismeretlen szám. Hát hogyne! Mi lehetne parább annál, hogy valószínűleg a nyár legnagyobb viharát egy elhagyatott házban, mely mögött mellesleg sötét múlt áll, éljük meg? Ha egy ismeretlen szám hívogat.

  Ösztönösen felveszem, hiszen az évek folyamán már megtanultam, hogy anyám bárkinek a telefonjáról felhívhat az éjszaka közepén, és megkér, hogy menjek el érte.

  - Halló - szól bele egy női hang -, Ön hívott ördögűzőt? - Egy "kicsit" ledöbbenve Tae felé fordulok, majd kihangosítom a telefont.

  - Nem... - mondom néhány másodperc után. - De lehet, szükségem lenne rá.

A háttérből hangos nevetést hallok, majd egy ismerős hangot vélek felfedezni, ami egyre hangosabb, ahogy közelebb ér a készülékhez.

  - Nemár! Adjátok vissza, nem hiszem el, hogy ehhez az én telefonom kell! - Riadtan nézek Taehyungra, aki értetlenül mered rám.

  - Ki az? - szól bele az ismerős hang, immár csendes helyről.

  - Öhm... Akkor kiküldik az ördögűzőt? - vigyorgok, bár a vonal végén lévő egyén ezt úgysem látja.

  - Nem hiszem el! Bárkinek a számát tárcsázhatták volna, és a random számok összessége pont a te telefonszámod volt? - nevet fel hitetlenül Kook.

  - Siess, mentsd el - mondom, de a röhögést igen nehéznek bizonyul visszatartani.

Majd a vonal megszakad.

  - Taehyung? - pislogok a mellettem az ajtónak dőlve fekvő fiúra. - Ébren vagy?

Nem, valószínűleg nincs, hiszen csak apró és egyenletes szuszogást hallok. A vihar már némileg elcsendesedett, de az eső még mindig esik. Mondjuk, nem számít, haza úgysem mehetnénk, mert Tae anyukájától iszonyatosan kikapnánk a kint maradásért. Így legalább mondhatjuk, hogy valamelyik "haverunknál" aludtunk.

  Ehhez hasonló unalmas és átlagos dolgokon gondolkozom, amikor világítani kezd a telefonom. Ismeretlen szám. Elhúzom a rezgő kis zöld telefonikont a kijelzőn.

  - Nem kéne aludnod? - kérdezem egyből.

  - Honnan tudtad, hogy én vagyok? - Hangja őszintén meglepettnek tűnik.

  - Megérzés - halványan elmosolyodom, majd fejem nekidöntöm az ajtónak.