A Szende Egoista

#18

Jungkook POV

  Egy fehér rövid ujjú pólóban és fekete nadrágban rohanok végig az utcán, le egészen a parkig. Mindenképpen korábban szeretnék odaérni, mint Jimin, mert egyszerűen frusztrál, ha rám kell várni, akár csak egy kicsit is.

  A kora délutáni nap perzselő sugarai égetik az aszfaltot, az szinte már füstöl az őt érő hőtől. Az égbolt palakék, egy kósza bárányfelhő sincs rajta. A környéken mindenhol lehúzott redőnyök sorakoznak, hogy a nap ne forrósítsa fel annyira a házakat. Egy lélek sincs sehol, nyilván a normális emberek megvárják, amíg az UV-sugárzás nem lesz annyira kritikus, hiszen ilyenkor még a gyerekeket sem engedik ki az utcára.

  Egy lombos fa árnyéka alatti padra ülök le, felhevült testemnek jólesik a kellemes hetyke szellő. Egyik lábamat lazán átvetem a másikon, és úgy figyelem a kihalt játszóteret, melyet máskor gyerekzsibongás, anyukák intő szava, valamint a régi hinták nyikorgása tölt meg élettel. Viszont most még a tegnapról maradt üres kekszes zacskó szélben való sodródása is a világ legnagyobb zajának tűnik.

  - Szió - pattan le mellém halál lazán egy napszemüveges, snapbackes alak. Aki eléggé Jiminformának tűnik.

  - Öhm. Hali - szeppenek meg kissé attól, hogy ilyen hirtelen megjelent.

  - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, cicafiú, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik cipőmet vegyem fel. De végül emellett döntöttem, mert ez illik a táskámhoz - magyarázza egy metroszexuálist megszégyenítő módon, majd elneveti magát. Igen, én is vártam a poén részét. Azonban mondandójában egy szó fogott meg, egy szó ragadott el magával teljesen.

  - Cicafiú? - nyögöm furán lányos zavaromban.

  - Huh? - bámul rám értetlenül, résnyire nyitott ajkakkal, megvillantva tökéletes hófehér fogsorát. Ekkor tűnik fel, hogy a jobb elülső foga kicsit mintha ferde lenne. Halvány mosolyra húzom ajkaimat. Ez aranyos... - Ja. Igen. Cicafiú. Zavar? - Tulajdonképpen, nem. Sőt, mi több. Kifejezetten tetszik.

  - Hát, nem is tudom... - játszom kicsit a nehezen kaphatót.

  - Egyébként - vág közbe -, tervezzük is elhagyni a környéket, vagy mint a kis szende tizenkét évesek sétálunk a parkban? - vigyorog eléggé zavarba ejtően.

  - Szende? Ezt meg hogy érted? - Némileg felháborítónak tartom, hogy ő ezt tényleg így gondolja...

  - Az egész lényed az - vált át a vigyorból egy kellemes mosolyra.

  Ekkor kitölthetetlennek bizonyuló csend áll be, melyet végül az ő hirtelen ötlettől felinduló kérdése tör meg:

  - Elmegyünk a partra?

Igazából, miért ne? Tűzforró nyári nap van, és a tenger sincs olyan messze, nagyjából húsz perc busszal.

  - Persze... - bólogatok kissé bizonytalanul, ugyanis a saját-magam-meggyőzése még folyamatban van. - Hazamegyünk a cuccokért, és negyed óra múlva itt találkozunk?

  - Rendben.

  A negyed órából részemről tíz perc lett, ugyanis otthon azon kaptam magam, hogy rohanok vissza. De úgy rendesen. Csak felkaptam egy fehér alapon fekete csíkos fürdőnadrágot egy fekete trikóval, majd egy hátizsákba beledobtam egy törölközőt és naptejet, valamint pénzt a buszra meg egyéb dolgokra, és loholtam vissza.

  Jiminről ez nem teljesen mondható el, ő eléggé szigorúan vette a negyedórás időkorlátot, és minden egyes percét kiélvezte. Viszont hófehér ingben, sötétkék fürdőnadrágban és fekete papucsban szinte vonul  a napsütésben. Komolyan mondom, hogy az egész olyan művészi. Sötétbarna, szélfújta tincsei közé túr, majd megigazítja az orrára enyhén lecsúsztatott arany keretes, barna lencsés kör alakú napszemüvegét. Amikor elém ér, lazán ránt egyet fekete csatos hátizsákján, amit félvállon hord.

  Azért őszintén remélem, hogy a nyálam nem folyt ki.

  - Indulhatunk? - kérdezi egy elégedett mosolyt villantva, én pedig észbe kapok, és gyorsan becsukom a szám.

  A buszúton végig beszélgetünk erről-arról. A nyári terveinkről, családról, testvérekről, úgy általánosságban magunkról. Az egyetlen dolog, amire figyelmes leszek, mikor már egyre közelebb érünk a tengerparthoz az az, hogy ahelyett, hogy minden egyes porcikámat nekipasszíroztam volna az ablaküvegnek, inkább Jimin jobb felkarja felé húzok. Combunk kicsit összeér, és ezzel mind a ketten tisztában vagyunk, de semmit nem teszünk annak érdekében, hogy ez ne így legyen. És ez így van jól. 

  A part egy olyan részén találunk magunknak bőven helyet, ahol a büfék és éttermek már nem félméterenként vannak.

  - Ez Busan még? - viccelődik Jimin, arra utalva, hogy eléggé kieső részen sikerült letáboroznunk. Táskájából előveszi ő is a törölközőjét, majd ledobja az előzőleg általam leterített pokrócra.

  Kihalászom a naptejemet, majd elkezdem bekenni felkaromat.

  - Várj - pattan mellém Jimin, majd kiveszi a kezemből a tubust. - Hadd segítsek. - Egy pillanatig sem ellenkezve vagy hezitálva nézem, ahogy nyom az ujjaira, majd megfordít, és elkezdi bekenni a hátamat. Hogy vajon ujjbegyei finom érintésétől vagy a hideg kenőcstől remegek-e meg, az örök rejtély marad... A hátam után visszatér félig bekent karjaimra, majd krémes kezét átvezeti mellkasomra, ahol "nem túl feltűnően" elidőzik. Miután szintén "kicsit sem zavarba ejtően" ügyelt arra, hogy a köldököm környékén se hagyjon ki egy millimétert sem, gyorsan leveszi testemről izzadt kezét.

  - Öhm. Irány a víz - hebegi, majd leveszi ingét, leteríti vele a cuccainkat, és begázol a tengerbe.

  A nap már készül eltűnni a horizonton, rózsaszínre és narancssárgára festi az eget, sugarai megcsillannak az egyenletesen hullámzó tenger víztükrén. Eléggé későre járhat már, bőven nyolc óra után, de mi továbbra is egymás társaságát élvezzük. Az egész délután átszórakozása után megfáradtan pihenünk a pokrócon, a törölközőinkkel a vállunkra terítve.

  - Nagyon jól éreztem magam - kapok őszinteségi rohamot a pléden elterülve.

  - Akkor benne vagy egy második randiban? - kérdezi halkan a fülem mellől, arcára kiül a magabiztosság, ismét halvány pírt kölcsönözve orcámnak.

  - Ez randi volt?

  - A javából.